Hogy érzi magát manapság? Milyen a közérzete alkotóként és a magyar irodalmi élet résztvevőjeként? Hogyan éli meg a magyar irodalmi élet megosztottságát?
Köszönöm, megvagyok, örülök, hogy élek. A magyar irodalmi élet résztvevőjeként kezdettől természetes volt számomra, hogy ha valami nem tetszett, és úgy láttam, hogy lehet rajta változtatni, akkor megpróbáltam elősegíteni a változást. Életem során igen sok időt és energiát elpazaroltam erre, valószínű, hogy jobban tettem volna, ha a magam számára a cselekvés egyetlen eszközének a tollat tekintem. De késő bánat, ebgondolat – nem emésztem magam ilyesmikkel. Bizonyára ma sem tudnám, mint ahogy nem is tudom megállni, hogy ne apelláljak és ne próbáljak változtatni azon, amit károsnak tartok. Persze, igyekszem a saját illetékességi körömön belül maradni, miközben nem szeretnék sem gyáván, sem megalkuvón élni. Az irodalmi élet megosztottsága olyan jelenség, ami – azon túl, hogy én nem gerjesztem, legföljebb elszenvedem – nem tartozik a kompetenciámba. Mióta az eszemet tudom, volt és ma is létezik ez a megosztottság, pedig időközben nagyon sok minden megváltozott körülöttünk, és minden új generáció tagjai úgy indulnak, hogy majd ők megszüntetik. Aztán mégis betagolódnak valamelyik oldal struktúrájába, és azon túl már annak a részei, sokszor kiszolgáltatottjai. 1990-ben azért alapítottunk kiadókat, folyóiratokat stb., hogy kívül kerüljünk azon a kényszerhelyzeten, amit a korlátozott publikációs lehetőségek idéztek elő: olyan fórumokat akartunk teremteni, amelyek nem állnak a politika által létrehozott megosztottság sodrában. Ehhez azonban egy-egy ember vagy csoport akarata kevés. A feltételeket korábban a szocialista ideológia által vezérelt kultúrpolitikai szándék, ma a gazdasági eszközökkel megvalósított kulturális politika teremti meg. Mert kulturális politika akkor is van, ha azt nem a kormányzat irányítja, hanem például a gazdasági élet befolyásos szereplői, esetleg helyzetbe került politikusok döntésein keresztül vagy a jelentős tőkével rendelkező szereplőknek a mindenkori gazdasági szabályozókra gyakorolt nyomása révén.
Mezey Katalin a Benczúr Házban nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett gálaesten
Fotó: Székelyhidi Zsolt
1969-ben még a rengeteg akadályon keresztül megjelent, legendás Elérhetetlen föld antológia egyik alkotója volt, olyan induló korosztályé, csoporté, akiknek pályára állása korántsem volt könnyűnek nevezhető. Mostanra – számos egyéb elismerés mellett – Kossuth-díjas, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, sőt az elmúlt évig irodalmi tagozatának vezetője is volt. Az akkori indíttatás változott-e? Hogyan érzi: elérte-e, elérték-e a földet? Ha igen, támadt-e utána újabb elérendő?
Az Elérhetetlen föld életre hívója a korszak korlátozott publikációs lehetősége volt. Húszas éveink közepén jártunk, és mindannyiunknak szembe kellett néznünk azzal, hogy az első kötetünk megjelenése szinte reménytelen. Mindössze két szépirodalmi könyvkiadó működött akkoriban, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem, hogy a pályakezdőkkel foglalkozzanak. Ekkor támadt az antológia összeállításának és kiadásának gondolata, amelynek ötletgazdái – emlékezetem szerint – Utassy József, Rózsa Endre, Oláh János és a fiúk egyik évfolyamtársa, a későbbi szerkesztő és kritikus, Angyal János volt. Az is közrejátszott a gyűjtemény összeállításában, hogy a költőcsoport szinte valamennyi tagja akkoriban a Ráday utcai kollégiumban lakott, jól ismerték egymást, mindennaposan megbeszélték egymással az írásaikat, együtt léptek fel költői eseteken, és közös gondjuk volt a publikáció nehézsége. Ha ma hasonló módon egymásra talál valamely oktatási intézményben vagy kollégiumban egy csomó tehetséges fiatal, valószínű ma is megszületik bennük a közös indulás, Nagy László szavával élve, a „rajban való” felrepülés gondolata. Természetesen csak akkor, ha nem az egymással való rivalizálás, hanem a sorsközösség felismerése, a baráti összetartozás-tudat jellemzi a társaságot. Nyilván meghatározó volt esetünkben az, hogy legtöbben közülünk vidékről, paraszti környezetből származtak, elsőgenerációs értelmiségiek voltak, és nagyon hasonló, a szocializációjukból fakadó nehézségekkel néztek szembe. Én úgy kerültem bele a csapatba, hogy nappali tagozatos éveimben Utassy Józseffel és Oláh Jánossal csoporttársak voltunk, de Kiss Benedekkel is egy szakra jártunk. Ismertük egymás verseit, az Egyetemi Lapokban és az akkoriban kiverekedett belső terjesztésű egyetemi periodikákban, a Mozdulókban és a Napokban együtt publikáltunk, együtt olvastunk fel a különböző irodalmi esteken stb. Tehát barátok voltunk. Én az első szigorlat után, 1964-ben átmentem levelező tagozatra, egy félévet külföldön voltam, majd tanítani kezdtem egy tatabányai általános iskolában. Közben 1963-tól, ha ritkán is, de meg-megjelentek verseim az Élet és Irodalomban és az Új Írásban, ahol az induló fiataloknak szánt sorozatban is bemutatkozhattam. Tartottuk a kapcsolatot a volt egyetemi társakkal, ha Pesten jártam, összefutottunk, így, amikor 1965-ben szervezni kezdték az antológiát, tőlem is kértek verseket.
Férjével és alkotótársával, Oláh Jánossal (1942–2016), 1983-ban
Fotó: Mezey Katalin archívumából
Az „elérhetetlen föld” metafora, úgy gondolom, nem szűkíthető le a költői pályakezdés vagy bármi más konkrét léthelyzet témájára, ezért is volt alkalmas arra, hogy a néhány évnyi próbálkozás után, nagy nehezen, de végül 1969-ben mégis megjelent antológiánk címe legyen. De értem a kérdést, és azt kell rá válaszolnom, hogy az ember minden életszakaszának megvannak a küzdelmei, és ha ezeket nézem, bizonyos, hogy 1990-ig is voltak eredményeink. Bár az Elérhetetlen föld megjelenése után, mindjárt 1970-ben kudarcba fulladt a következő vállalkozásunk, nevezetesen, hogy a vajai Vay Ádám Múzeum keretén belül Kísérlet címen évente háromszor megjelenő periodikát adjunk ki. (Érdekes módon, ötvenhárom év késéssel idén a Könyvhétre fog megjelenni az akkor megszerkesztett és sokszorosított, majd a kiadási engedély visszavonását követően rendőrileg lefoglalt első három szám. Most került ugyanis elő a múzeum archívumából az egykori kézirat, amely lehetővé teszi ezt a „posztumusz” megjelenést.)
Ha eredményekről beszélünk, nyilván említenem kell Oláh Jánossal kötött házasságunkat (1970) és három gyermekünk születését, ami mindkettőnk életének talán a legfontosabb eredménye volt, hiszen annál nagyobb dolog nem történhet, mint hogy „ember születik”. A hetvenes évektől a rendszerváltásig megjelent három verseskönyvem, megírtam és publikáltam négy prózakötetet és két mesekönyvet Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának és a Móra Kiadó egyik főszerkesztőjének, Borbély Sándornak köszönhetően. Az írásaimnak jó volt a visszhangjuk. Az egy Füst Milán-jutalmon (1985) kívül nem kaptam ugyan értük díjakat, de olyan barátságokat szereztek, amelyek felértek a legrangosabb kitüntetéssel is. Talán elég, ha Nagy Lászlót vagy Weöres Sándort és Károlyi Amyt említem, de Juhász Ferenc, Fejes Endre, Mándy Iván is ösztönzött a pályán maradásra. 1990-ben Levelek haza című, egymásután két kiadásban is megjelent regényemre Év Könyve-díjat, IBBY-díjat kaptam. Aztán 1990-től valamennyire a „saját sorsunk kovácsai” lehettünk: János előbb megalapította a Remetei Kéziratok című periodikát (1990–1994), amelyben kettőnk írásain kívül Jani fiunk első művei és műfordításai, mások mellett Mátyás fiunk grafikái is megjelenhettek. Megtisztelő, nagy elismerésnek éreztem, amikor 2004-ben Jókai Anna javaslatára a Magyar Művészeti Akadémia felvett a tagjai sorába. A 2000-es évek egyik legjelentősebb kulturális eseménye lett aztán, hogy 2011-től az MMA köztestületté alakulhatott, és máig töretlen a fejlődése, immár több mint négyszáz tagja van. Elmondható, hogy a magyar művészeti élet legnagyobbjait fogja össze ez az intézmény. Hálás vagyok, hogy tíz éven át nemcsak tagja, de tisztségviselője is lehettem.
Lackfi János Babérkoszorú-díjas költő édesanyjához írott versét szavalja
Fotó: Székelyhidi Zsolt
1990 óta vezetem az Írók Szakszervezete által alapított Széphalom Könyvműhelyt, amely az elmúlt harminchárom évben több mint hatszáz, főként első kiadású magyar és európai szépirodalmi művet publikált. Természetesen büszkén említem köztük Jókai Anna, Várkonyi Nándor, Karácsony Sándor életműkiadásának sorozatát, amelyek a kiadó legfontosabb eredményeinek számítanak. Nagy küzdelem volt ez eddig is, az ma is, amikor a nagy könyvkereskedő-hálózatok tökéletesen rátelepedtek a könyvpiacra, és az olyan önálló kiadók, mint amilyen a Széphalom is, kiszorultak a könyvesboltokból, de a könyvtárakból is. Ha az internetes nyilvánosság nem lenne, híre-pora sem lenne munkálkodásunknak. Árbevételünk az elmúlt hét-nyolc évben a korábbi egytizedére esett vissza, így csak vegetáltunk, és a magyar irodalom folytonossága érdekében „leletmentést” végeztünk, amíg a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Kultúráért Alapítvány támogatása ezt lehetővé tette. Egy éve azonban sem az NKA, sem az MKA nem írt ki könyvkiadási pályázatot…
Mindig súlyt helyezett a tehetségkutatásra. Manapság létezik többek között a KMTG, különböző íróiskolák vagy a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat (amely szervezésében Ön is tevékenyen részt vesz) az új tehetségek felkutatására, segítésére. Mintha nem lenne olyan nehéz a mai fiataloknak a pályakezdés. Mi a véleménye erről?
Nem úgy nehéz, ahogy a múlt század hatvanas éveiben volt, hanem másképp. De ma is nehéz. A szépirodalom infrastruktúráját mára három-négy nagy könyvterjesztő cég birtokolja. Nemcsak a könyvesbolt-hálózatokat, hanem a könyvkiadás nyolcvanöt-kilencven százalékát is. Ugyanis a nagy kereskedőcégek egyenként mintegy tíz-tíz könyvkiadót is birtokolnak, mert egyrészt felvásárolták az önálló kiadókat, másrészt egy sor új céget alapítottak. Aki nem ezeknek a szerzője, annak a Széphalom Könyvműhelyhez hasonlóan a könyvei nem kerülnek fel a könyvesboltok polcaira, de a könyvtárakban sem találhatók meg. Manapság a közkönyvtárak szerződésben állnak a nagykereskedőkkel, amelyek szinte kizárólag a saját – vegyes színvonalú, zömmel üzleti érdekű – termékeiket, az úgynevezett „sikerkönyveket” adják el az állami fenntartású „minőségi közgyűjteményeknek”. Ha egy szerző – legyen pályakezdő vagy akár az idősebb nemzedék tagja – nem folytat a saját könyvei érdekében eredményes marketing-tevékenységet a világhálón, a közösségi médiában, és nem szervez magának kellő számú író-olvasó találkozót, könyvbemutatót, akkor bizony a kutya sem fogja tudni, hogy létezik egyáltalán. (Nem kell magyaráznom, hogy az irodalomkritika törvényszerűen szimbiózisban él a könyvkereskedelemmel, egyrészt mert a könyves újságokat is a nagy cégek adják ki, másrészt, mert a kritikusokat, szerkesztőket, műfordítókat is zömmel ők foglalkoztatják.) Tehát a mai írótársadalomnak újfajta kihívásokkal kell megbirkóznia, és aki rendelkezik ehhez megfelelő képességekkel, azaz nemcsak írónak, költőnek tehetséges, hanem az érdekei mentén rugalmasan be tud illeszkedni a létező struktúrákba, és a nyilvánosságot is ügyesen kezeli, annak van esélye arra, hogy a szakmai és az olvasóközönség felfigyeljen rá, aki nem, az észrevétlen marad, és a legnagyobb magányban kell munkálkodnia. Az ösztönzés hiánya pedig, ha az alkotás minőségét nem is, az alkotókedvet mindenképp befolyásolja.
Kemény István Babérkoszorú-díjas költő, Mezey Katalin egykori mentoráltja köszönti az ünnepeltet
Fotó: Székelyhidi Zsolt
Támad-e továbbra is a múzsa? Min dolgozik éppen, miket tervez?
Több befejezetlen kézirat, vers- és prózakötet is várja, hogy foglalkozzam velük. Valószínű, legközelebb az Ajánlott énekek című verseskönyvem megjelenése óta (2016) született verseimet fogom kötetbe rendezni, de egy elbeszéléskötet és több regényterv is várja, hogy komolyan dolgozzam rajtuk. Mire lesz még időm, mire nem, annak csak a Jóisten a megmondhatója. De bizakodó vagyok, és igyekszem minél több időt az íróasztalom mellett tölteni.
A Benczúr Ház rendezvénytermében tartották Mezey Katalin Kossuth-díjas, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett költő születésnapi gálaestjét.
A Magyar Írószövetség rendezésében megvalósult eseményt Völgyi Tóth Zsuzsa moderálta, a versek között Gera Attila tárogatóművész játékát hallhattuk. Mezey Katalin verseit Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek adták elő. Köszöntőt mondott Szentmártoni János művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkár, Erős Kinga a Magyar Írószövetség elnöke, Jánosi Zoltán a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője, Kemény István Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költő, író, Kovács István a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, valamint Pataki Viktor a FISZ elnöke.
Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek felváltva szavalták Mezey Katalin verseit. Az egyes versciklusok közt Gera Attila hagyományos népi dallamokat csalt elő tárogatójából, ebből a már oly kevesek által ismert, jellegzetesen magyar fúvós hangszerből.
A versválogatás kitűnő, átfogó betekintést nyújtott Mezey Katalin költészetébe, világlátásába. Költeményeiben a szakmai virtuozitás, a sokoldalúság a letisztult, egy életen átszűrt mondanivaló hordozóközege. A közös sors vállalására tanít, arra, hogy „összetartozunk tetteink szerint”. Mi, emberek, mi, magyarok. „Élni, csupán mert megszülettünk, élni az ősi összetartozásért, nem másokért, nem mások helyett”. Súlyos, megfontolandó szavak. A versek alapmotívuma a hit, ami a létezés, az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyulás alapja. Vérünkben sok nép vére csorog, de összetartozunk, és nem szakíthatnak el a történelmi idők kreálta határok sem, akkor sem, ha Trianon által a folyó két partján maradtunk. Megidézi az ’56-os forradalmat is, mint a szabadság puskaporszagú valósággá vált allegóriáját.
