Mezey Katalinnak
I.
A világűr éppenséggel nem halott –
Létzsongás szól a fülhallgatóból
Serceg az ősvilági diadal:
„megteremtetett!” – a kimondott Szóból.
Előjött az Igéből a sok kicsi lét
s mindegyikben a fürge vágy,
hogy kibontsa gazdag önmagát –
II.
Értelem! közös kincs! évelő varázslat,
hangszereken lépdelő szelíd Fény.
Mintha egy világkor összes robaját
egy Lepkelelkű Lény megszelídítené.
Elsimítaná vad hegyek élét a csend,
mely a dallamívek közt ki-bejár,
s lélegzik benne a ritmus varázslata:
nehézkedésünk súlyát emelő madár.
III.
Anyagunk kormos üvegén az ég
csak úgy hatol vonakodva át,
hogy nem hisszük el azt… ami a való –
A madáreszmében zengő transzcendenciát.
Nem hisszük el, hogy lelkünk odabent
a téridő határolt ketrecében,
mint rácsozott idea, kalitkamadár
időtlen csillagok énekére vár.
IV.
Csillagok! Mindenség húrjai!
Áradó hajnalok! fényévek! fényimák!
A Föld magmájában fortyogó tüzek
közvetítik a Szellem akaratát,
mindazt, mi folyton cseréli titkait,
forró és hideg halmazállapotát.
Mert minden változik! E Változás
lombikja a Teremtés maga
ismétli visszhangozza a Törvényt,
hogy a Millió is Egy…
V.
A millió is Egy. Felfoghatatlan.
Pillám mögött a szemgolyónyomás
növekszik. Fáj a látás…
A szó, mint lépcsőházi visszhang
egy fordulóban hirtelen megáll.
A facsart zsigerek rajzása bent
a tudat jegyzőkönyvébe írva
sikoltani szeretne, de a száj,
e tragikus zár, csukva.
Csukva az ember! Szótára
ez a jelennél ősibb Magyarázat
mely minden bölcsőnél megállt,
most jelzőt egyet se talál.
Történelmi változás! Kataklizma
bénítja meg az eleven tudást –
Mégis e báblét gubójába zárva
közeledik a hajnal. Színeváltozás.
