Egyedül vannak, újabban már Lucifer sem látogatja őket. Holnap muszáj lesz beköltöznünk abba a lerobbant öregek otthonába, különben éhen halunk, mondja Éva.
„ÉVA: Ah, élni, élni: mily édes, mi szép! / ÁDÁM: És úrnak lenni mindenek felett. / ÉVA: Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk, / És mindezért csupán hálát rebegnünk / Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket. / ÁDÁM: A függés, látom életelv neked. / Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan / Néz e gyümölcs ránk. / ÉVA: Majd szakítok egyet. / AZ ÚR SZAVA: Megállj, megállj, egész földet neked / Adám, csak e két fát kerüld, kerüld, / Más szellem óvja csábgyümölcseit, / S halállal hal meg, aki élvezi. / Amott piroslik a szőlőgerezd, / Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal, / Ragyogó délnek tikkasztó hevében.”
Tudod, hogy háború van?, kérdi a férfi. Tényleg?, sápítozik a lány, és lejjebb rángatja miniszoknyáját. És lőnek is, meg ilyenek? És olyan egyenruhában vannak a pasik? Az szexi. Próbál csábosan mosolyogni, ez mégiscsak az első randijuk. Én is katona vagyok, mondja a fiú. Akkor jó nagy puskád lehet!, röhög idétlenül a lány, majd hozzáteszi: kajcsizunk végre? Éhen halok! Lehet, hogy az én alakulatomat is bevetik, és akkor el kell mennem, folytatja a srác. Mikor?, érdeklődik a lány. Ugye, nem most, mert nincs nálam pénz és nem tudom kifizetni a pizzát. Meghalt egy bajtársam, folytatja a fiú. Őt már korábban bevetették. A múlt héten mellkason lőtték, elvérzett az utcán. Azt mesélték, legalább hárman keresztülléptek a holttestén. Azóta nem nagyon alszom, nem bírok, de amikor mégis igen, folyton azt álmodom, ahogy nyitott szemmel mered az égre. Szomjas vagyok, nyafog a lány, hozzál egy kólát is, de cukormenteset. Elfogyott a pénzem, csak a jövő héten kapok zsoldot, mondja a fiú. Te ilyen csóró vagy?!, fakad ki a lány, miért nem mondtad az elején? Na, jó, csak most az egyszer itt maradok veled, mert tetszel. Menjél, szerezz innivalót! Ha nincs pénzed, lopjál, vagy használd a fegyvered, ha már van!
„LUCIFER: Mit késem ennyit? Fel munkára, fel, / Megesküvém vesztökre, veszniük kell. / S kétkedve állok mégis újra meg, / Nem küzdök-e hiába a tudás, / A nagyravágyás csábos fegyverével / Őellenek, kik közt mint menhely áll, / Mely lankadástól óvja szívöket, / Emelve a bukót: ez érzelem. / De mit töprengek. Az nyer, aki mer.”
Ne már, ez pozitív! A francba, hogy megyek így el a versenyre? Miért, ki tudja rajtam kívül, hogy kovidos vagy?, kérdi a barátnőm. De hát nem akarok megfertőzni senkit, mondom, és kukába dobom a pozitív tesztet. Miközben kezet mosok, a barátnőm folyamatosan nyomja, hogy hát nem is látszik rajtad semmi, biztosan csak a teszt volt rossz. Rendben, felelem, csinálok egy újat, hátha csak véletlenül kapar a torkom. Öt perc után a teszten jól láthatóan két piros csík jelenik meg. Semmi kétség, megfertőződtem. Ezt nem teheted!, mondja a barátnőm. El kell menned a versenyre, a karriered múlik rajta, és nem mellesleg félmillió forint, mert annyit fizetnek a győztesnek, ugye? Annyit, nyögöm ki. De akkor sem mehetek el, fertőző vagyok, ott lesz egy csomó ember. Mi van, ha valaki meghal miattam? Ugyan már, vigyorog a barátnőm. Már miért halna meg bárki is? Ha meg igen, akkor sem tudják meg, hogy tőled kapta el a kovidot, rajtad semmi nem látszik. A torokfájásról meg ne beszélj, oké? És egyébként is, a zsűrivel már le van beszélve a dolog. Te nyersz, ők meg kapnak fejenként húszezret. Mindenki jól jár. Hogy a többiek jobbak, mint te? Ezt meg ki állítja? A zsűri csupa megbecsült szakemberből áll, csak tudják, ki a jobb! Gyerünk, tüntesd el azt a pozitív tesztet, aztán sminkelj és öltözz!
„ÁDÁM: Mért nem maradtál hát a fényes égben, / E porvilágra mért jöttél közénk? / LUCIFER: Megúntam ott a második helyet, / Az egyhangú szabályos életet, / Éretlen gyermek-hangu égi kart, / Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart. / Küzdést kivánok, diszharmóniát, / Mely új erőt szül, új világot ád, / Hol a lélek magában nagy lehet, / Hová, ki bátor, az velem jöhet. / ÁDÁM: Megmondta Isten, hogy büntetni fog, / Ha más utat választunk, mint kitűzött. / ÉVA: Miért büntetne?”
A kettes hosszú idő óta először józanul ébredt. Miután megivott egy jó erős kávét, ráeszmélt, hogy ő csak második a számsorban. Ez nem tetszett neki. Mindig is utálta az egyest a peckes tartása miatt, most meg különösen gyűlölte, hiszen világossá vált számára, az egyes mindig előtte fog járni, ő bármit is tesz. A kettes egész éjszaka hánykolódott, mígnem elhatározta, kiugrik a számsorból és új sort alapít magának, ahol mindig ő lesz az első. Ám mielőtt megtette volna a döntő lépést, utánanézett, miféle procedúrával jár egy új sor létrehozása. Megijesztette, amit tapasztalt. A számok, akiket meg akart győzni, hogy tartsanak vele, mind azt akarták, fizessen nekik, vagy legalábbis őket tegye az új sor elejére. Ügyintézés közben a hivatalnokok korrumpálni akarták, de akadt olyan is, aki halálosan megfenyegette, amikor elmesélte, hogy ő egy új, önálló számsor létrehozásán gondolkodik. Mindehhez jöttek az adóterhek, a megemelt közüzemi díjak – a kettes hamar rájött, más megoldás után kell néznie. Döntött, elteszi láb alól az egyest, így végleg ő kerül a számsor elejére. Egyik nap meghívta kávézni a számszomszédját, és amikor távozásnál a lépcsőhöz értek, megtaszította ellenségét. S bár az egyes elbukott, nem gurult le a lépcsőn, ugyanis hegyes feje belefúródott a legfelső lépcsőfokba és megállt. Mivel az egyes mindennap jógázik, nagyon hajlékony a teste, gyorsan talpra tudott állni. Gondolta, ha már meg akarták ölni, kénytelen védekezni, különben ismét megpróbálja kinyírni a kettes. Egy hirtelen mozdulattal ő is meglökte a meglepetéstől kővé dermedt számot, aki kerek pocakjának köszönhetően szép egyenletesen görgött lefelé a lépcsőfokokon. Ma is gurul, ha meg nem halt.
„AZ ÚR SZAVA: Ádám, Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban. / ÉVA: Végünk van! / LUCIFER: Csüggedtek? / ÁDÁM: Korántse hidd. / Csak ébredésem borzongása ez. / El innen, hölgyem, bárhová, – el, el! / Idegen már, s kietlen ez a hely. / ÉGI KAR: Ah, sírjatok testvéri könnyeket, / Győz a hazugság – a föld elveszett.”
Azon a napon, amikor Ádám és Éva beköltözött az öregek otthonába, remélhetőleg szépen sütött a nap. De az is lehet, hogy zuhogott az eső, erre vonatkozóan nem találtam sehol hitelt érdemlő feljegyzést. Az viszont biztos, hogy vacsorára banánt kaptak, nem almát. Harmadnap kiültek egy öreg fa alá, de hiába várták Lucifert az örök életre vonatkozó kedvező ajánlattal, ő nem jött el. Így éltek még egy ideig, aztán mindketten elhunytak. Éva infarktust kapott, Ádám meg másnap álmában halt meg. Hamvaikat szétszórták a városi köztemetőben, búcsúztatásukon senki nem vett részt, csak egy röhögő angyal figyelte az eseményeket egy nagy almafa tetejéről.
