A falu szélén a ködnek különös illata van. Feketeföld és füst – a tél első lélegzete, amit az ember csak akkor érez, ha elég rég nem járt ezen a helyen. A kanyar után megpillantom, amit kerestem.

A sóváradi ház udvarán ülünk, az ősz már kopogtat a kert végében. A nagy diófa komolyan bólogat, mintha megerősíteni kívánná mindazt, amiről Laci bácsi mesél. Ideidézi tanító édesapját, majd édesanyját, aki egykor orosz katonákkal nézett farkasszemet, miközben csecsemőjét a karjában tartotta.

Leértékelt almát esznek a diszkont előtt. A gyümölcs fonnyadt, kukacos, de csak erre futja. A pólónkat legalább kimoshattad volna, mondja Ádám szemrehányóan Évának. A nő azt feleli, elfogyott a mosópor is.

Igaz, hogy Teri szerint vízben feloldva kellett volna bevenni, de olyan nyavalya rossz íze volt, hogy a végén inkább sörbe kevertem. Mit, mit? Hát a Jókai-könyv hamuját, amit a javasasszony adott, hogy műveltebb legyek. Azt mondta, ha az elégetett könyv maradványait megiszom, reggelre más ember leszek.

Fekete pontokból áll össze a pillanat, amikor petyegtetem a betűket ehhez a szanaszét futó gondolatfolyamhoz. Egyetlen piros fény világít, ki tudja, honnan, ki tudja, minek. Gyertyát gyújtok, ötvenet, vagy inkább ötezret, hogy ma biztosan idetaláljon a Teremtő.

Karácsonyi gömbök zúdulnak a fejemre, lezuhannak a földre, szerteszét gurulnak. Az egyik szilánkokra törik. Hangosan szitkozódom, kezdhetem elölről a takarítást, épp, hogy csak befejeztem. Árulom a lakást, kell, hogy rend és tisztaság legyen, ha jönnek a vevők. Anyám hat hónapja halt meg, az övé volt az ingatlan.

Mosolygok, ha hallom a neved egy kövér angyal szájából, aki a háztetőn napozik. Kinyitom a szemem, fénycsík szeli ketté a szobát. Legyen miénk a mai nap, ne fertőtlenítsünk, a sterilizálást is hagyjuk másra, feküdjünk hanyatt, várjuk meg, amíg leszáll az est, és számoljuk meg a fekete égbolt szakadásain átpislákoló csillagokat.

Nyarat tetoválok anyámra, érett búza aranyát fonom hajába. Ha leszáll az est, elrejtem kötényem ráncai közé, betakargatom imádsággal, reggelre felírom mindenhová a nevét, csupa nagybetűvel.

Emlékcsipkén tör át a tavaszi fény, feketét fest aranyra. Angyal érkezik holnap, nem várt vendég, nincs pálinka, pogácsa, de forrás fakad beszéde nyomán: áldottabb vagy minden asszonynál, s áldott a te méhednek gyümölcse. Teremtő csend szivárog a repedésből: titkok őrzője szűz anyánk.

Ma pontosan ezer napja, hogy meg kellett volna halnom. Anyám szerint minden boldogtalan nap megrövidíti az ember életét. Ma húztam be az ezredik vonalat a naptáramban. Ennyi ideje vagyok ezen a helyen, s azóta, hogy betettem ide a lábam, egyetlen boldog pillanatom sem volt.

Egy angyal piruettezik balettcipő nélkül. Mezítlábas angyal, smink nélkül, pluszkilókkal. Jó lenne belopódzni a Mennyországba, hogy meglessük, amikor alszik.

Azon a napon, amikor közölték velem, hogy meghaltam, hatalmas hó esett. Az uram egész úton káromkodott, és azt hajtogatta, minek kell a városba jönni egy oltásért, amikor azt a körzeti is beadhatja pár hét múlva. Hazafelé már csak azt kérdezgette: miért nem szóltam legalább neki arról, hogy meghaltam?