(Anyámnak és nagyanyámnak)
Felmenőim örökségét szelencében őrzöm. Vasárnaponként, templomba menet zsebre teszem, s csak akkor veszem elő, ha egyedül maradok. Halkan kattan a zár, fonott hajú kislányok bújnak elő a dobozból, messziről mindenki ugyanolyan, csak közelről ismerem meg nagyanyámat és anyámat. Nevük úgy cseng a világűrben, hogy képes megrepeszteni a mindenséget. Julianna, Róza. Mint két kép a falon, betűkből festett portrék, színes festéket használt az alkotó, semmi flanc, minden matt, csak a két kislány piros cipője csillog. Nem értem, hogy lehetnek egyidősek. Futnak, ujjaik összefonódnak, nevetésük visszhangzik egy ócska mozsár falán. A mozsárban üvegcserepek mesélnek egy fáradt estéről, haragról, kétségbeesésről meg rólad. Hülyeség volt összezúzni azt a képet, majd megpróbálom összeragasztani, ha lesz időm, ha találok ragasztót a felső polcon.
Anyám azt mondja, sokat álmodik mostanában az édesanyjával. Néha összetéveszt minket, azt hiszi, én vagyok nagyanyám. Meséli, senki nem hiányzik úgy neki, mint ő. Szilvafák bukkannak elő a múltból, meg egy kicsi kert. Nagyanyám köténybe szedi az érett gyümölcsöt, gyűrött kezével kínálja. Édes?, kérdi, aztán megállapítja, hogy idén jó lesz a szilvalekvár. Kenyeret szel, megkeni, kezembe adja. Megsimogatja a fejem, aztán meghal. Senki nem sír, csak esszük tovább a kenyeret, amíg eljön a feltámadás. Jézus odaköszön a ház végéből, mi intünk, mert félünk, hogy nem jut odáig a szó. Csak ennyi történik, se több, se kevesebb.
Én is álmodom. Anyám álmára fűzök gyöngyöket, egészen aprók, fényesek, neonzöldek és neonrózsaszínűek, még Ausztráliából is látni őket, meg az ébrenlétből. A gyöngysor egészen rövid, de elér anyámtól apámig. Néha ezen a végén vagyok, máskor a másikon. Persze tudom, hogy ez csak egy álom, ezért tudok horgolni is, meg csipketerítőt keményíteni, úgy, ahogy nagyanyám csinálta. Az én asztalomon vasalatlan az abrosz, és nem is csipke. A múltkor megpróbáltam kivasalni, de még gyűröttebb lett. Nem tudok semmit, de azt is rosszul, hallom egy dalban, és arra gondolok, ha ez igaz, már felébredtem a horgolós álomból.
Anyám nevét kellett volna örökölnöm, s nem apám nyughatatlan természetét. Akkor szép lenne a világ, és mindenki úgy szólítana: Róza. Mosolyognék, ha hallanám, hogy hozzám szólnak, és én is ezt a nevet adnám a gyerekemnek, már ha nem fiút szülnék. Hímeznék egy zsebkendőt, mert álmomban azt is tudom, rákerülne a monogramom. Ezt örökölné a lányom a halálom után. Miután hideg tepsiben kivisznek a lakásból, nem keresné az eldugdosott pénzt a ruhák alatt a nagyszekrényben, csak a hímzett zsebkendőt. Rajta lenne az illatom, meg anyám neve és a lányom könnye. Így képzelem, de lehet, hogy egészen másképpen történne minden.
Kevesen szeretnek úgy, ahogy anyám szeret. Nagyanyám arcára redőket vasaltak az évek, apró lett és halkan beszélt. Nézte nagyapámat, ahogy ül a fotelban és semmire sem emlékszik. Nagyanyám Julianna volt. Belőle sarjadt minden, ami a múltam – ma reggel fáradtan gurul egy fakó emlék a parketta repedéseiben.
