Nyolcvanéves lettem, vagy nyolchónapos, nem is tudom pontosan. Tegnap arra ébredtem, hogy anyám mellét keresem. Az illatát is éreztem. Vanília keveredett az édes tejjel, fehér volt minden körülöttem, még a csend is. Láttam, ahogy apró csillagok csorogtak egymásba, de olyan lassan, hogy amíg egyik elérte a másikat, megszületett egy gyermek. Anyám csukott szemmel tapogatózott az ágyon, egész éjjel ébren volt, s mire elaludt volna, sírni kezdtem. Selymes, fehér tenyerével megérintette karomat, magához vont, mellére tett. Rám szakadt a boldogság. Szívtam magamba a világot, erős lettem és szép.
Pontosan ezer napja, hogy bekerültem ebbe a nyugdíjasházba. Így kell nevezni, így korrekt. Én inkább öregotthonként gondolok rá. Bár ez sem fedi a valóságot, hiszen otthonra még csak távolról sem emlékeztet. Ha az ember valóban a saját házában van, legalább ideig-óráig eltüntethető a halálszag, de itt velünk él. Furcsa ellentmondás ez, de így van. Ide szinte minden nap beköszön a halál. Eleinte sírtam, amikor az aulán át kivitték a fémkoporsót az udvarra, de most már csak a fejemet fordítom el, semmi újdonság nincs benne. Néha figyelem, hogy a többiek mit csinálnak ilyenkor, és arra gondolok, vajon amikor engem visznek majd ki a házból, ki mit tesz. Úgy képzelem, vacsora előtt lesznek. Kint ülnek az ebédlő előtti fotelekben, s amikor megjelenik a fémkoporsó, lesütik a szemüket. Senki nem sír, nem kérdez, legfeljebb azt, mi lesz a vacsora.
Este nyolc óra van. Miért nem csöng már ez a rohadt telefon? Tíz perce folyamatosan bámulom a kijelzőt. Ilyenkor szokott hívni, mindig ilyenkor, s most nem szólal meg a mobilom. Lehet, hogy baleset érte, vagy covidos lett és lélegeztetőgépen van? Lehet, hogy ma nem is ő hív majd, hanem a rendőrök? Istenem, add, hogy ne így legyen! Persze az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak megutált, mint a nővére, és soha többé nem keres. Itt fogok egyedül megrohadni ebben a siralomházban.
Anyám egyszer azt mondta, ha erősen koncentrálok arra, amit szeretnék, bekövetkezik. Kipróbálom. Akarom, hogy felhívjon, most! Semmi, nem csöng a telefon. Megpróbálom újra, elszámolok százig, hátha az segít. Hetven, hetvenegy, hetvenkettő. Uram atyám, halálra rémít ez a hang. Ki a nyavalya erősítette fel a telefonomat? Úgy acsarkodik, mint egy elcseszett sziréna. Nincs rajtam szemüveg, nem látom, ki keres. Újra imádkozom, nagy levegőt veszek és felkészülök rá, hogy a sürgősségiről hívnak. Itt Özvegy Kissné, szólok bele a telefonba. Anyu, mit hülyéskedsz?, hallom a fiam hangját. Minek ez a hivataloskodás, tudod, hogy csak én telefonálok. Honnan tudnám, kiabálok, már te sem hívsz! Itt ülök egy órája a mobilom mellett, és semmi. Azt hittem, meghaltál, vagy te sem keresel többé, mint az a szép testvéred. Anyu, mondtam már, hogy erről ne beszéljünk, mondja a fiam. Úgysem tudsz mit tenni. Ági ilyen, ezt el kell fogadnod. Hogyan tudnám elfogadni?, kérdem, és elsírom magam. Az anyai szív erre képtelen. Megszültem, felneveltem, aztán az első adandó alkalommal bedugott erre a szar helyre, és ellopta a pénzemet. Még ő van megsértődve, csak tudnám, miért? Hányszor kell megalázkodnom előtte, hányszor kérjek tőle bocsánatot, hogy legalább felvegye nekem a telefont? Ha tudnád, mennyi könyörgő üzenetet küldtem neki. Ma is megírtam, hogy bocsásson meg, ha tényleg megbántottam valamivel, bár fogalmam nincs, hogy mivel. Válaszra sem méltat. Tudod, mennyire fáj ez nekem? Anyu, kérlek, sóhajt a fiam, megmondtam már, hogy ne zaklasd Ágit, ne írogass neki hülyeségeket. Tudod jól, hogy miért haragszik. Azért, mert azt mondtad, hogy ellopta a pénzed, miután eladta a házadat. De ez nem igaz, az összes vagyonod bent van a bankban, abból fizetjük az itteni ellátást. Ági makacs, de majd megenyhül, meglátod. Na persze, válaszolom, mikor bocsát meg, amikor a föld alatt leszek? Nem gondol arra, hogy bármikor meghalhatok? Máshoz bezzeg jönnek a gyerekei, mindennap. Rám meg szánakozva néznek.
Hosszú másodpercekig csend. Hallom a túloldalon a tévé hangját, háborúról beszélnek, hogy nem egyezett meg az ukrán és az orosz fél, ki tudja, hányan haltak meg. Tudtad, hogy a szomszéd művelődési házba is menekülteket szállásoltak el?, kérdem a fiamtól. Nem tudtam, válaszol. De te ne foglalkozz ezzel, inkább meséld el, mi volt ma a vacsora.
A fiam mindennap ugyanazokat az ostoba kérdéseket teszi fel nekem. Mintha bolond lennék, vagy gyerek. Mit ettél, mit csináltál, mennyit ittál, volt-e székleted? Jobb lenne, ha fel sem hívna, csak felidegesít! Ezt persze nem mondom neki, félek, hogy ő is megsértődik, és nem keres többé. Akkor mihez kezdek? Inkább sorolom, mi volt a mai menü, persze nem azt mondom, amit tényleg ettünk, arra nem emlékszem. De ezt nem kell tudnia, még a végén tényleg rám fognák, hogy megöregedtem és hülyülök. És veletek mi van, kérdem? Semmi, mondja, mi lenne, egész nap dolgozom, nincs időm élni. Igen, csupán ennyit tudok róla, hogy dolgozik és semmire nincs ideje. Ezt mondja mindennap, ugyanúgy, ugyanazzal a hanglejtéssel. Anyu, mit szólnál hozzá, ha mégsem húsvétkor mennék hozzád, hanem azután? Sok most a munka. De viszünk majd festett tojást meg sonkát, kalácsot, ahogy kérted. Jól van, kisfiam, nekem úgy is jó lesz, mondom, és próbálok úgy beszélni, ne hallja a hangomon a csalódottságot. Tegyük le most már, teszem hozzá, elfáradtam, neked meg úgyis dolgod van. Igaz, válaszol. Holnap hívlak majd, mondja. Szia.
Vacsorához kaptunk egy szép szilvát. Felhoztam a szobámba. Kezembe veszem, rálehelek, kifényesítem. Beteszem a hűtőbe, vajon húsvét utánig kibírja? Olyan szép, elteszem a fiamnak.
Eszti néni, bevette az esti pirulákat?, kérdi az éjszakás nővér, amikor benéz a szobába. Mindjárt, aranyom, felelem. Csak épp a fiammal beszéltem telefonon, nem volt érkezésem a gyógyszerre. Eszti néni, mosolyog a nővér, és mellém ül az ágyra. Már megint mesélni tetszik. Eszti néninek nincs gyereke, se telefonja. Az nem mobil, hanem a tévé távkapcsolója. Tessék szépen a helyére tenni és lefeküdni. Tetszik tudni, holnap nagy nap lesz, feltámad Jézus.
