Ki gondolta volna akkor, hogy az a sóváradi legényke a magyar irodalom legnagyobbjai közé írja be magát? Király László most töltötte be nyolcvanadik életévét, mostanra élő legendává vált, s én is, csakúgy, mint a középgenerációhoz tartozó írók többsége, lélegzetvisszafojtva figyelem minden történetét, amelyekből újabb és újabb mesék bomlanak ki.

Ez az út nem az én utam, s mégis újra és újra visszahúz. A Sóvidék rusztikus intimitása, a tapintható múlt otthonossá teszi számomra az itteni létezést. Amikor először jártam Király László Kossuth-díjas költő-írónál, már akkor is úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Azóta többszöri, többórás beszélgetésekkel a hátunk mögött, csak még inkább megerősödött bennem ez az érzés. Egy igazán nagy költő, akinek jó a közelében tartózkodni, mert az ember valóban több lesz a történetei által. Kolozsváron és Sóváradon is mellé szegődhettem, hogy múltat idézzünk.

Sóvárad az én szülőhelyem, s akárhol voltam, arra készültem, hogy megyek haza Sóváradra. Sajnos mostanra nemzedékek tűntek el. Egyre kevesebb az ismerős, a fiatalokat már nem ismerem, ők persze tudják, én ki vagyok, ha látnak, mondják is, itthon volt Laci bácsi. Akkor az úgy megy a faluban körbe. Édesapám eredetileg Sóváradon egyházi iskolában tanított, de 1948-ban az iskolát államosították, és nekünk mennünk kellett. Pedig annak idején azért küldték el Nagyenyedre tanulni, hogy aztán saját szülőhelyére visszatérhessen, és továbbadhassa, amit tanult.

A Király család az államosítás következtében Csíkfalvára került, ekkor Király László ötéves volt. Kilakoltatott kulákok házába költöztették őket, naponta voltak kitéve fenyegetésnek. Amikor megkérdem Laci bácsit, hogyan élte meg ezt a Sóváradtól távol töltött hat évet, azt válaszolja, számára ez kaland volt, persze innen is mindig hazavágyott.

S bár egyetemre Kolozsvárra került, s aztán ott alapított családot, Sóvárad mindig is fontos helyet foglalt el a szívében. Számos verse született az udvaron álló hatalmas diófa árnyékában.

Amikor Évivel, a feleségemmel meg a gyerekekkel Sóváradon voltunk, előfordult, hogy hajnalban felébredtem, kimentem a diófa alá, kitettem egy széket meg egy asztalt, és addig ültem ott, amíg láttam, hogy kel fel a nap. Ott sokat írtam – meséli Laci bácsi, majd, hogy kinyújtóztassuk kicsit elgémberedett tagjainkat, felállunk és felsétálunk a kert végébe. Fel, írom, mert a kert valóban egy dombra fut fel, ahogyan azt Király László meg is írta Úton című versében, így pazar látvány tárul elénk például az Akasztóhegyre. Laci bácsi lelkesen meséli, honnan kapta a nevét ez a hegy, így megtudom, hogy a törökök ezen a helyen valóban felakasztottak jó néhány embert. S bár jól agyamba vésem ezt a történetet is, nekem ezentúl sem ez jut majd eszembe, ha az Akasztóhegy nevét hallom, hanem Laci bácsi egyik verseskötete, amely szintén ezt a címet viseli, és száz gyönyörű költeményt tartalmaz, amelyek a szülőföldről szólnak. A dombra futó kertben bámészkodunk cseppet, megnézzük a gyümölcsfákat, felidézzük az itt töltött gyermekkort. Olyan történetek is előkerülnek, mint hogy miként jött be a medve az udvarra, hogy megpróbálja ellopni a malacot.
S bár biztosra vettem, hogy Király László első verse is a szülőházhoz kötődik, mint kiderült, tévedtem.

Kilencéves lehettem, volt egy drága jó barátom, Incze Dénes, Dinc, akivel azon a napon Csíkfalván egy parasztház tornácán ültünk. Ő nyulakat tenyésztett, és éppen sok kicsi nyula született. Ebből az alkalomból írtam én egy verset. A teljes versre már nem emlékszem, de arra igen, hogy volt benne egy szó: kölykezik. A verset aztán megmutattam Gál Eszti tanító néninek, aki azt mondta, ügyes vagyok, csak a kölykezik szó nem való versbe, mert túl közönséges. Helyette az ellik szót javasolta. Ez engem nagyon lehangolt, ráadásul ezt a szót nem ismertem, de azért beleírtam. Több versemet viszont nem mutattam meg Gál tanító néninek.

Azóta hetvenegy év telt el, több tucat kötet került ki Laci bácsi kezei közül, 2022-ben pedig megkapta az egyik legrangosabb állami elismerést, a Kossuth-díjat. Mikor erről kérdem, azt mondja, őt nemigen érdeklik a díjak, sokkal fontosabb számára az olvasók visszajelzése. Ahogy forog köztünk a szó, nem tudom megállni azt sem, hogy megkérdezzem, büszke-e fiaira, Farkasra és Zolira, akik mindketten József Attila-díjas költők. Azt válaszolja, olvassa a műveiket, szereti, amit csinálnak, de soha egyikőjüket sem tanította verset írni. A vér láthatóan nem vált vízzé, gondolom, és persze azt is szóba hozom, hogy Laci bácsi édesapja is írt-e verseket, mire ő azt mondja, ezek kedves, naiv költemények voltak, de azt a szintet sosem érték el, hogy közöljék őket.

Amikor legutóbb kolozsvári otthonában találkoztunk, régi kéziratai is előkerültek. Eleinte azt gondoltam, hogy ezek a versek azért vannak kézzel írva, mert amikor ezek születtek, még nem volt számítógép, de a Kossuth-díjas költő hamar felvilágosított, ő ma is mindent kézzel ír. S mi, igazi Király László-rajongók különösen örülhetünk annak, hogy ezek a kézzel írott költemények ma is mind egy szálig megvannak. Ezeket Sóváradon, az egykori istállóban gyűjti Laci bácsi. Miután erről tudomást szereztem, nem csoda, hogy szerettem volna megnézni ezt a helyet már az első sóváradi vizitem alkalmával. Ha azt mondom, elképesztő élményben volt részem, még semmit nem mondtam.

A kéziratokból egy-egy bőrönddel mindig elviszek Sóváradra, majd dobja el az, aki akarja. Én nem dobom el, de nemcsak a saját kéziratomat, a másét sem – mosolyog Laci bácsi, aki az utóbbi időben egyre csak fiatalodik, amit legutóbbi találkozásunkkor szóvá is tettem neki. Úgy tűnik, jót tesz neki a munka is, ugyanis a mai napig ír. Sókert című prózakötete készülőben van, amelybe bele is pillanthattam.

S hogy mit viszek el útravalónak Laci bácsi történetei mellett Sóváradról? Azt a pillanatot, amikor fiaival, Farkassal és Zolival a tornácos ház lépcsőjén ült. A nyár végi napsugár készült megsimogatni őket, de aztán csak rájuk mosolygott. És én mindezt a saját szememmel láthattam.