Varró Eszter, te miről beszélsz?, kérdem tőle, miközben újra beleharap a zsemlébe. Írók, legyint felém, azt sem tudják, mi folyik körülöttük. Aztán csak úgy odavágja, nincs sok időd, hogy eldöntsd, gyilkos leszel, vagy áldozat. Ez eddig a legjobb novellád, végre történik benne valami, nem úgy, mint abban, amit rólam írtál.

Varró Eszter leteszi a lapátot. Leguggol, nézi a munkáját. Bámulja a gödröt, aztán rám pillant, majd ismét a gödörre. Egyszerűbb lenne, ha belemásznál és lefeküdnél. Akkor látnám, kell-e még ásnom, vigyorog. A sírgödör szélén támaszkodó karján megfeszülnek az izmok. Jó munkát végeztem, gondolom, sikerült úgy megalkotnom a karakterét, hogy miután nyilvánosan átműtötte saját testét, valóban jó nő lett belőle. És a mellékelt ábra szerint erős is, ha képes elvégezni a férfimunkát. Mert a sírásás mégiscsak az.

Szerintem egy író észrevehetné, ha belekerül saját novellájába, jegyzi meg Varró Eszter, aztán feláll és újfent a zsebében kutat. Megvan a desszert is, örvendezik és egy kekszdarabot vesz elő. Lefújja róla az apró fekete szöszöket, aztán elégedetten elmajszolja. Na, mész?, noszogat és a gödör felé bök a fejével.

Eszem ágában sincs, válaszolom, és, hogy nyomatékot adjak szavaimnak, hátat fordítok Varró Eszternek és az előtte tátongó lyuknak. Azt mondja, ezzel semmire nem megyek, tekintettel arra, hogy valójában nem is az az igazi kérdés: belemászok-e a gödörbe, hanem az, hogy gyilkolok, vagy meghalok. Varró Eszter hatalmas órát húz elő a kabátzsebéből, szerintem legalább két méter átmérőjű. Ha lenne időm és nem akadna éppen fontosabb dolgom, elméláznék rajta, hogyan fért bele egy ilyen méretes óra abba a kicsike kabátzsebbe. Ám ennél most sokkal inkább izgat, hogy miként kerültem bele saját novellámba és miért kell ölnöm vagy éppen halnom?

Varró Eszter feláll, lassan, teátrálisan körbejárja a gödröt. A lábnyomai benyomódnak a sáros talajba. Ez a gödör nem elég mély, böki oda. Sebaj, majd összekuporodsz. Az ásó feltörte a tenyeremet, nincs kedvem tovább ásni! Nem értem, miért nem írsz inkább hamvasztásról, az urnának kisebb gödör is elég lenne. De nem, te mindig ragaszkodsz a koporsóhoz minden irományodban. Az elegánsabb, mondom, mire leint, hogy ne beszéljek, senki nem kérdezett.

Nem gondoltad volna, hogy találkozunk, igaz?, szólalt meg újra, miközben erődemonstrálás céljából kezébe vette a sáros ásót. Ha meg akarsz ölni, legalább legyen hozzá bátorságod, hogy itt és most küldesz a túlvilágra. Mondd a szemembe, hogy kifújtál, válságba kerültél, nincs egy normális ötleted sem! Mondd a szemembe, hogy a legszimplább írói megoldást választod, megölsz a sikerért! Vagy, válaszd inkább a halált! Az olvasóidnak teljesen mindegy, hogy ki távozik a túlvilágra a novella végén, csak legyen egy hulla.

Varró Eszter a hatalmas órához lép, beállítja a pontos időt. Egy perced van dönteni, hogy te vagy én? Azt javaslom, hogy inkább te legyél az áldozat, mosolyog. Ha már ilyen jó nőt csináltál belőlem a múltkor, kár lenne kinyírnod. Nézd, milyen feszes a karom és a combom, egy deka felesleg sincs rajtam. És ez mind neked köszönhető. Te akartad, hogy a Ki mit tudod?-on átszabjam a testem. Azóta is erről beszél az egész falu. A TikTokon sztár lettem, a követőimnek minden este bemutatom, hogyan kell karcsúbbra szabni az emberi testet. Mióta megszüntették a KATA-t kicsit nehezebb a „Szabd magad csinosra” tanfolyamokat megtartanom, de okosban ezt is megoldom. Egyre népszerűbb vagyok, tényleg most akarsz megölni? És te? Mit értél el az elmúlt évben? Na, ugye? Semmit nem tudsz felmutatni! Érted nem kár, na ugorj már bele abba a sírba! Hipp-hopp betemetlek, aztán elfelejthetjük ezt a kis botlásodat.

Tudom, hogy nincs mit tenni, valakinek a történet végére el kell hullania. De tényleg kell az erőszak és a gyilkosság, ez az egyetlen út a sztori lezárására? Tapasztalatból tudom, hogy ki lehet játszani a halált, megtettem már számos novellámban, de most nem megy, lebénít az alkotói válság, vagy nevezzem egyszerűen az üres elmémnek. Ha ezt a sztorit nem én írnám, csak olvasója lennék, szégyellném magam a főszereplő helyében amiért képtelen dönteni egy ilyen egyértelmű kérdésben: ölni vagy halni? Próbálom magyarázni magamnak: nem vagyok elég kegyetlen ahhoz, hogy bárkit hidegvérrel félresöpörjek, pláne most, hogy már személyesen is ismerem. Míg Varró Eszter a lassan baktató másodpercmutatót bámulja a hatalmas zsebóráján, én számba veszem, mi mindent veszítettem az utóbbi időben, és milyen kevés dolog maradt, amihez ragaszkodhatnék. A saját történeteim is mintha megkoptak volna, sokszor úgy érzem, hogy üresen konganak. Hát tényleg itt a vég? Varró Eszternek igaza lehet, ő az érdekesebb és fontosabb kettőnk közül. Neki még van jövője. Ha nem én írom tovább, majd lesz másik szerző, aki egyengeti a sorsát. Bizarr elégedettség lesz úrrá rajtam, amikor elhatározom, hogy ebben a történetben most magamra vállalom az áldozat szerepét. Ha már véletlenül belekerültem saját történetembe, legalább a végjáték legyen egyértelműen saját döntésem.

Papírt és tollat kérek Varró Esztertől, stílusosan akarom befejezni az életemet, a saját szavaimmal szeretném lezárni ezt a novellát. A hideg ráz attól, hogy valamelyik pancser tegye ki a pontot az utolsó írásom végére. Varró Eszter tudja, hogy ez mit jelent, ő megmenekült, én kerülök az általa ásott sírgödörbe. Biztos, hogy nem akarok kipróbálni, mielőtt végleg befekszel?, kérdi ismét, csak, hogy törődőnek és jó fejnek tűnjön az olvasók szemében. Nemet intek. Amikor megkapom a papírt, nyugalom önt el, valami ismeretlen, de jó érzés. Talán ezt nevezik megkönnyebbülésnek, vagy valami egyébnek, nem tudom. Ugyanakkor megrendít a gondolat, hogy a saját sírom mellett fogalmazom meg a végszavam. Végre lezárom ezt az átkozott történetet, gondolom, amikor a papírra írom, hogy az író végül úgy határozott, végez magával, mert már nem képes újat mondani.

Már csak egyetlen pont, és bele fekhetsz a sírgödörbe, mondja Varró Eszter, aki láthatóan megkönnyebbült attól, hogy túlélte a történetet. Amikor a tollam hegyét a papírhoz érintem, hogy kitegyem a pontot, az előzőleg leírt betűk felkelnek a lapról. Egy pillanattal később az első sor lassú, de határozott menetelésbe kezd a papír szélén. A betűk bakancsos katonákként fegyelmezett alakzatban felsorakoznak, majd sorra lelépnek a földre, és elindulnak a sírgödör irányába. Nem néznek hátra, nem búcsúznak, egyszerűen csak elvonulnak a tátongó lyuk mellett. Pillanatok alatt eltűnnek a távolban, fehér törlést hagyva maguk után a papíron.