Kinyitom a hűtőszekrényt. Apám kuporog benne, mosolyog. Maradék disznósajtot nyújt felém, mondom neki, nem lehet, fogyózom. Jól van, bólint, aztán beleharap a disznósajtba. Jó étvággyal falatozik, pedig évek óta halott. Kiveszem a vizet a hűtőből, iszom egy kortyot, aztán visszafekszem az ágyba.
Varró Eszter vagyok. Hasogat a fejem, mert folyamatosan kopácsolnak az utcában. Egyre csak hordják a fát. Nem tudom, mi készül. Képtelen vagyok másra figyelni. Kipp, kopp, kipp, kopp, mintha a koponyámat ütnék éles vésővel. Varrnom kellene, de képtelen vagyok koncentrálni. A szomszédasszony lánya férjhez megy, ruhát rendeltek tőlem. „De olyan legyen ám, amit a sztárok hordanak”, – mondta Teri, amikor megmutatta az anyagot, amit Budapestről hozattak. Finom, drága holmi. Rég láttam ilyesmit. Aztán Teri elém tett egy divatlapot. Kávéfolt éktelenkedett rajta. Szalvétával jelölte meg az ódivatú, ízléstelen, fodros ruhát. Szép, hazudtam, szívesen megcsinálom. Arra gondoltam, ha fizet, megvarrom neki akár az ördög mundérját is. Mióta elhagyott a férjem, és ebbe a porfészekbe költöztem, ebből élek, nincs más választásom. Még jó, hogy nagyanyám annak idején megtanított varrni.
Három éve még Budapesten éltem a tökéletes életemet, gazdag férjem volt, a kifutón sétáltam, magazinokban szerepeltem. Mindenki engem irigyelt. Most meg itt vagyok, ebben az Isten háta mögötti faluban, és anyám testét látom, amikor a tükörbe nézek. Kicsi mellek, nagy fenék, vastag combok. Ez lett belőlem. Felcsináltak, elhagytak, se pénzem, se pasim, se budapesti lakásom. Ráadásul a volt férjem azt állította, hogy a szülés után megbolondultam, diliházba akart csukatni. Nem értette meg, hogy nem őrült vagyok, csak az utóbbi években fogékony lettem a túlvilágra. Látom a halottakat, beszélgetek velük, jó tanácsokat adnak, sőt, egyszer vacsoráztam is az egyikkel. Jó kis este volt. Lehet, hogy tényleg a terhesség és a megváltozott hormonok hozták belőlem elő ezt a képességet, de azt, hogy bediliztem, határozottan cáfolom.
Megőrjít ez a kopácsolás, meg az is, hogy folyamatosan éhes vagyok. Fogyókúrába kezdtem. Mindent megteszek azért, hogy visszakapjam a tökéletes testemet, csak így szerezhetek gazdag férjet és gondtalan életet, amilyen a régi volt. A terhességem alatt és a szülés után nagyon meghíztam. Ráadásul ebben a faluban semmi cukormentes vagy szénhidrátcsökkentett kaját nem lehet kapni. Nem csoda, hogy felszedtem húsz kilót. Amikor először kerestem teljes kiőrlésű kenyeret a helyi boltban, kiröhögtek. „Itt ilyen nincs, mondta az eladó, mi csak kétféle kenyeret tartunk, tegnapit és tegnapelőttit. Melyiket kéred?” – tette fel a kérdést, aztán meghúzta a pulton álló sört. Mivel autóm nincs, és a gyereket sincs kire hagyni, nem tudok bemenni a városba, hogy fogyókúrás dolgokat vegyek. Egy ideig répán meg nyers uborkán éltem, de amikor egyértelművé vált, egy kilót sem fogyok, kukába vágtam a zöldségeket, és bánatomban megettem egy egész szál kolbászt, vacsorára meg szalonnát, az aznap reggel vásárolt tegnapi kenyérrel. Jóllaktam, hosszú idő után először boldog voltam. De csak reggelig, akkor ugyanis szembesültem egy másik problémámmal, miszerint a szoptatástól lóg a mellem, ráadásul egyre jobban. Ebben egészen biztos vagyok, ugyanis mérem. Minden reggel ellenőrzöm, milyen távol vannak a mellbimbóim a padlótól. Ehhez egy hosszú mérőszalagot használok, az adatokat pontosan bejegyzem egy füzetbe.
A minap összehasonlítottam a friss számokat a szülés előttiekkel. Az eredmény mínusz két centi, vagyis ennyit ereszkedett a mellem az utóbbi évben. Ettől a hírtől annyira elkeseredtem, hogy megettem két vastag szelet zsíros kenyeret, aztán ráküldtem egy kis tortát.
Reggel, amikor felébredtem, eszembe jutott a hűtőszekrényben kuporgó apám. Reméltem, hagyott még a disznósajtból. Kinyitottam a fridzsidert, se a disznósajtot, se apámat nem találtam. Sajnáltam, hogy az éjszaka nem mondtam el neki, mennyire hiányzik. Úgy döntöttem, levelet írok, felfedem előtte minden titkomat, hiszen ő mindig megértett engem, biztos most is megbocsát, ráadásul szeretném neki is bebizonyítani, képes vagyok újra talpra állni, új férjet találni. Mielőtt belefogok a nagy vallomásba, becsukom ezt a tetves ablakot, hogy ne halljam az állandó kopácsolást. Már megint hozzák a fát az erdő felől. Mit építhetnek, amihez ennyi anyag kell?
Két évvel ezelőtt teherbe estem. A férjem rájött, hogy nem tőle van a gyerek, ezért kidobott a nagy budai villából. Gyűlöltem, bosszút esküdtem. Semmim nem maradt, kénytelen voltam a nagyszüleim lepukkant falusi házába költözni. Nem tudtam, mit tegyek, de nagyanyám kihúzott a bajból. Segítségével olyan főzetet készítettem, ami pár órán belül végzett a volt férjemmel. Csokoládéba kevertük a szert, majd a bonbont elküldtük neki ajándékba. Megette, meghalt. Egyszerű történet. Nagyanyám a holttest eltüntetésében is segített. Azóta se találják a volt férjemet. Azt hiszik, megszökött, mert sikkasztott. Csak én tudom, hogy a nagy diófa alatt van elásva, itt az udvarunkban. Nagyanyám meg a diófa tetején ülve őrködik, hogy a hullát senki ne találja meg. Nagyanyámnak aranyszárnyai vannak, balettcipőt és tütüt visel. A haját kontyban hordja, mindig mosolyog. Apám öt éve halott, nagyanyám tíz esztendeje. Nem fog rajta az idő, egyre szebb. Ha a szomszédasszonya, az a pletykás Zsóka látná, milyen jól tartja magát, megütné a guta az irigységtől. Nemrég mama leszállt a diófáról, azt mondta, elzsibbadt a lába. Sétált egyet a kertben, aztán bejött a nappaliba, és felpróbálta az egyik ruhát, amit aznap varrtam egy falubeli lánynak. Piros ruha volt, nagy fehér pettyekkel. Amikor nagyanyám megpördült benne, a pettyek szanaszét repültek a szobában, mind ragyogott, mint egy-egy csillag. A mama kacagott, megfogta a kezemet, táncoltunk. Olyan szép volt, mint még soha. Nemrég én is szép voltam, a színpadon tündököltem, nem szoptattam lógó mellel, és nem cseréltem szaros pelenkát reggeltől estig. Vissza akarom kapni a régi életemet, a régi testemet, bármi legyen az ára! Megmutatom a falusiaknak, hogy tökéletes vagyok, engem ne szánjon senki, amiért egyedül élek és meghíztam.
Kopognak az ablakon. A levelet, amit apámnak írok, bedugom az asztalterítő alá, nehogy kiderüljenek a titkaim. Arcomat a koszos ablaküvegnek nyomom, a barátnőm toporog az udvaron. Ő az egyetlen, akivel igazán jóban vagyok a falubeliek közül. Izgatottan integet, menjek ki az udvarra. Finoman lenyomom a kilincset, nehogy felébredjen a gyerek, mert akkor foglalkoznom kell vele. Fél lábbal már a tornácon vagyok, amikor mégis felsír. Gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, ne halljam a bőgést. „Nagy hír van” – mondja a barátnőm, miközben a sarat kapargatja a narancsszínű műanyag papucsáról. „A téren színpadot építenek, jó nagy lesz, azt mondják. Eljött a te időd, Eszti – teszi hozzá –, most megmutathatod, milyen egy pesti nő, hogy tökéletes vagy. Ki mit tud lesz, Pestről jönnek a zsűritagok, fel kell lépned!” Ugrándozik, tapsol örömében, mint egy óvodás. Akkor ezért kopácsoltak folyamatosan, gondolom. Nem léphetek fel, mondom, dagadt vagyok, nem állhatok színpadra. Pisszegést hallok a diófa felől. Nagyanyám az. Ő is biztat, lépjek fel, mutassam meg mindenkinek, én vagyok a legszebb. Tiltakozom, erre nagyanyám lekever egy hatalmas pofont. Aranyszárnyai beleremegnek.
Egész éjjel a Ki mit tud járt az eszemben, nem bírtam aludni. Miközben azon gondolkodtam, milyen produkcióval léphetnék fel, ruhát varrtam magamnak, Teriék Pestről hozatott anyagából. Álomszép lett, földig érő, mélyen dekoltált, csupa csillogás. Apámnak is tetszett. Megint a hűtőben találtam. Ezúttal beszélt hozzám. „Kislányom – mondta –, meg kell mutatnod ezeknek a senkiháziknak, hogy te vagy a legtökéletesebb. Én mindig hittem benned! Gyere csak közelebb, mondta, és a fülembe súgta, mivel lépjek fel a Ki mit tudon.” Azóta folyamatosan vigyorgok, már az sem idegesít, hogy kopácsolnak, és egyfolytában bőg a gyerek.
Hatalmas színpadot ácsoltak a főtéren, rajta állok. Mindenki engem bámul. Szabóolló és varrótű van a kezemben. Sugdolóznak, találgatják, mi lesz a produkcióm. Apám és nagyanyám is figyelnek, mindketten a szemközti ház tetején ülnek. Egymás kezét fogják, pedig életükben ki nem állhatták egymást. Szépek, ragyognak, jót tett nekik a túlvilág. „Mi lesz már, Varró Eszter, kezdjed a műsort” – ordít valaki a tömegből.
Belekezdek. Az első vágást a hasamon ejtem, könnyedén megy, se vér, se fájdalom. Arra gondolok, egy óra múlva újra tökéletes leszek.
/Indulókép: kompozit: GrabberRaster/
