Ez az év is lecsöpögött az ereszcsatornán, aki hátat fordított, nem látta. Keresztlevelek szép sorba rakva, sárgák és hófehérek, halotti bizonyítványok fekete tintával, emlékek szakajtóban. Eperfa áll az udvar közepén, érett gyümölcs pettyezi a földet, tyúkok csipegetik. Gyerekzsivaj veri fel a csendet, mindenfelől jönnek, van, aki a házba tart, mások az égbe. Lajtorját támasztok egy göndör felhőhöz, felmászom rajta, szőnyeget terítek megfáradt holtaknak. Aztán leülök a lócára, és nézem, ahogy szeretteiket keresik, majd feloldódnak az ölelésben. Ma is éltem, ma sem haltam meg, vagy valami hasonló, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mit kéne kérni Istentől, ami illendő, ami kitart a feltámadásig. Rágyújtanék, de nem dohányzom, csak elképzelem, ahogy karikázik a füst, áttetszővé lebeg benne anyám, pettyes szoknyája alá veszi a világot és kacag reggelig.

Anyám ráncosra öregedett, fiatalon szép asszony volt. Féltem, hogy elhagy, mert szorongó gyerek voltam. Felnőttnek sem lettem más. Az ablakban könyökölve vártam apámat, de soha többé nem jött. Anyám gombócot főzött, de az nem lett olyan, mint amit apám csinált. Keresem a pillanatot minden falatban, illatok vesznek körbe. A temető csendes, csak a nyírfalevelek szopránja szól. Ismeretlen titik és ták, kottányi baljós árny telepedett a faágakra. Göröngyök sírnak esőért, szomjazik még a kiásott sírgödör is, szürke elmúlás fekete gyászba oltva. Bámulom anyámat. Ül a padon, két kezét botjára teszi, nem néz rám. Aztán a koporsóra pillant, nem sír, elfogytak a könnyei. De lehet, hogy sosem voltak. Már nem emlékszem, dunsztosüvegbe tettem mindent tegnapról és lezártam. Kredenc tetejére raktam szép sorban az üvegeket, fehér és fekete címkéket ragasztottam az elmúlt évekre. Ráírtam mindegyikre anyám nevét, és hagytam rajta helyet is, talán egyszer mégiscsak befejezem a félbehagyott történeteket.

Kertek alatt barangol a szerelem, belepte a por, rozsda pereg róla minden fájdalmas lépésnél. Napfény csorog a Gordon oldalában, a temető csendesen szuszog, nem hallom, csak tudom. A templom falán árnyékok kergetik egymást, az egyik megunja és leül a fűbe. Katica száll meztelen karomra, számolom, hétpettyes, várom, hogy elrepüljön. Nézem, merre tart, de nem látok jól. Anyám is szemüveget hord, én is, mióta öregszem. De ez valójában nem is igaz, hiszen a sok olvasástól és a rossz világítástól romlott el a szemem még fiatalkoromban. Vagyis ezt képzelem. Aszfaltút választ el világokat, holtak álmát hangosan mulatóktól. Én hol itt vagyok, hol ott. Még nem döntöttem el, melyik jobb nekem. Aztán csendes ölelésben egyesülünk, ujjaink összekapaszkodnak, te diktálsz. Lépések írják holnapunkat, titkos üzenet, anyámnak engedném, hogy megfejtse, de nincsen itt. Ez most más, párolog a testünk, kérdések helyett üresség, meg egy végtelennek tűnő utazás.

Elcsendesedett a járvány, maszkok pihennek táskák alján, de az ölelés meghalt, vagy fél és nem mer előjönni. Én is félek, vagy inkább féltem a tegnapi pillanatokban lakó boldogságot, még a cséplő szót is, mert hozzád tartozik. Fáról szüretelem a lédús barackot, aranyából élek jövő nyárig, meg anyám véletlenül itt felejtett mosolyából. Tegnap azt mondtad, még nem láttad kacagni anyámat. Most becsomagolom neked mindazt, amire emlékszem, és elküldöm ajánlott levélben. Ha megnézted, rejtsd el, s ha úgy alakul, vedd elő újra, és akkor én is ott leszek benne. Ismét táncolunk, amíg meg nem halunk.

Az öreg ház előtt ülök, hallgatom, hogy jöttek be az oroszok, ki kinek volt tanítója, s az igaz szerelmet miként falta fel a betegség. A napfényben lubickoló dombon túl lehet mindaz, ami engem érdekelne. Köténybe gyűjteném, csendesen leülnék a gádorba és megvarrnék mindent, ami elszakadt. Ha elakadnék, anyám odajönne, megsimogatná a fejem és befejezné, amit elkezdtem. Imádkozom, hogy így legyen. Ámen.