Eddig nem volt időm a rendrakásra, most azonban sürgőssé vált a lomtalanítás. Üres lakás jobban néz ki a hirdetésben, mondta az ingatlanos. Pár nap múlva karácsony, a legrosszabbkor jött ez a felfordulás.

Lekászálódom a létráról, bámulom a padlón szétszóródott karácsonyi díszeket. Eszembe jut, anyám milyen akkurátusan díszítette minden évben a karácsonyfát. Olyankor mosolygott, szép rózsaszín szája tükröződött az üveggömbökben. A végtelenségig tudtam volna nézni. Ritkán láttam boldognak, s bár gyerekként nem sejtettem, mi állhat állandó szomorúságának hátterében, feladatomnak éreztem, hogy felvidítsam. Ilyenkor megsimogatta a fejemet és ott hagyott. Néha hallottam, hogy a másik szobában sír.

Anyám mindig különleges díszeket aggatott a fenyőfára, szinte mindegyikre emlékszem. Ezeket viszont, amelyek imént a fejemre estek, soha nem láttam korábban. Kezembe veszem az egyiket, nézegetem, forgatom. Egészen egyszerű gömb, aranyszínű. Észreveszem, hogy valaki egy hármas számot írt rá. Vajon miért tette? Térdre ereszkedem, kézbe veszem a többi díszt is. Mindegyiket megszámozták. Négy darab van belőlük, vagyis már csak három, mert az egyik az előbb összetört. Dobozba rakom a számozott gömböket, s miközben összekotrom az aranyszilánkokat, azon töprengek, ki és miért írhatott számokat a karácsonyi díszekre? Söprögetés közben az egyik nagyobb darab gömbtöredék alól papírcetli bukkan elő. Pár másodpercnyi értetlenség után rájövök, hogy a cédula a gömbben lehetett. Ráadásul ez éppen az egyes számú karácsonyi függő.

Jaj, anyám, mondom ki hangosan, ezt miért csinálod velem? Nem tudom, szabad-e megnéznem a földön heverő papírdarabot, attól félek, valamiféle titkos üzenetre bukkanok, ami nem nekem szól. Az is lehet, hogy nem is anyám rejtette el a cédulat. Rövid gondolkodást követően mégis kibontom a gondosan összehajtogatott cetlit. Felismerem anyám kézírását. Gyerekként nagyon sokszor néztem, ahogy írt. Meséket talált ki nekem, s azokat időről időre lejegyezte. Ilyenkor mindig mellette ültem, és figyeltem, ahogy megformálta a betűket. Gyönyörűen írt, úgy képzeltem, hogy igazi művész.

A bútorok nagy részét már elvitték a lakásból, így most egy kopott párnára ülök, hátamat a falnak támasztom. Olvasni kezdem a sorokat.

„Ma tudtam meg, hogy ez a baba már szinte teljesen biztosan meg tud születni. Madarat lehetne fogatni velem. Három vetélés után már teljesen lemondtam arról, hogy anya lehessek. A doktor azt mondja, most teljesen más a helyzet, mint az előző terhességeimnél. Vigyáznom kell magamra és a kicsire. Eltiltott minden nehéz fizikai tevékenységtől. Nem akarok kórházba menni, megígértem neki, hogy nem dolgozom, csak pihenek. Ezt most tényleg nem akarom elszúrni. Péter azt mondta, ha ez a gyerek sem születik meg, elválik tőlem, neki nem kell egy selejtes nő. Istenem, segíts, hogy épségben és egészségben szülessen meg a lányom!”

Ég a szemem, a pulzusom az egekben. Mi ez az egész? Miért rejtett anyám üzenetet egy karácsonyi díszbe? És mi ez a történet a vetélésekről meg apámról? Semmit nem értek. Anyám sokat mesélt nekem a születésem körülményeiről. Azt mondta, szerelemgyerek voltam, miután elhatározták, hogy családot szeretnének alapítani, azonnal megfogantam. Még egy mesét is írt erről, amiben a kislányt angyalok küldik le aranyhintán a szüleihez. Azt is mondta, azért nem akartak másik gyereket, hogy ne kelljen a szeretetükön osztozkodnom mással. A szüleimet sosem láttam veszekedni, most meg azt olvasom, hogy apám fenyegetőzött? Azonnal megkeresem a dobozban a kettes számú díszt. Hiába forgatom a kezemben, nem látok rajta olyan rést vagy nyitószerkezetet, ahol kibonthatnám. Nincs más hátra, földhöz vágom. Ez is darabokra esik, és ahogy számítottam, ott fehérlik a szilánkok között egy darab papír. Miközben kikotrom a darabok közül, megvágom a kezem. A cetli véres lesz, ahogy szétnyitom.

„Mindjárt visznek a műtőbe. Hiába tiltakoztam, hogy nem akarok császármetszést, azt mondta az orvos, ez elkerülhetetlen, mert a baba nyakára van tekeredve a köldökzsinór. Életmentő műtét, így fogalmazott. Ettől én rettenetesen megrémültem. Nem halhat meg ez a gyerek, ha már eddig sikerült életben tartani. Az éjszaka imádkoztam. Azt kértem a Jóistentől, hogy Péter maradjon velem, ehhez viszont meg kell szülnöm a gyereket. Tudom, hogy van valakije, láttam őket együtt. Nem tudta, hogy utána megyek, de én meglestem. A nőt is felismertem. A kolléganője az iskolából. A nevét nem tudom, csak azt, hogy történelmet tanít és férjezett. Először arra gondoltam, hogy lebuktatom az uránál, de aztán meggondoltam magam. Úgysem hinne nekem, azt mondaná, a hormonok miatt képzelődöm. Nem lehetek egyedülálló anya. Nekem család kell!”

Felállok a földről. Járkálni kezdek, közben próbálom szabályozni a légzésemet. Úgy érzem, elájulok. Azon a reggelen is pánikrohamot kaptam. Négykézláb kellett kimásznom a fürdőszobáig. Mindent összehánytam. Percekig feküdtem a hideg kövön, mire annyira lelassult a szívverésem, hogy képes voltam felállni és gondolkodni. Ez azután történt, hogy anyám meghalt. Ő volt az egyetlen barátom, a bizalmasom. Életerős nő volt. Azt hittem, engem is túlél majd. Adott magára még nyolcvanévesen is. Csak egészséges ételeket evett, sportolt, rendszeresen kivizsgáltatta magát. Aztán egyik reggel felhívtak, hogy anyám az uszodában összeesett és meghalt. Agyvérzést kapott, nem tudták megmenteni. Azt éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, nem tudtam, mi lesz velem nélküle. Mi valóban egy test és egy lélek voltunk. Olyanok is megmondták, hogy anya és lánya vagyunk, akik ezt nem tudták rólunk. Messziről lehetett látni az összetartozásunkat. Ezért sem értem, miért egy összetört karácsonyi gömbből kell megtudnom a legféltettebb titkait. Miért nem mondta el ezeket nekem? Talán attól félt, hogy elítélem? Hogy hihette ezt? Hiszen mindez csak érthetőbbé teszi számomra, miért féltett annyira, miért szigetelt el a többi embertől. Korábban nem tudtam, miért nem enged másokkal barátkozni, még haragudtam is rá eleinte, de most már értem: csak féltett, hiszen ilyen nehezen jöttem a világra.

A harmadik gömb nehezen akar összetörni. Találok egy régi kalapácsot, azzal ütögetem meg. Darabokra esik. Ebben is ott az üzenet. Most már óvatosabb vagyok, mint az imént, nem akarok ismét megsérülni.

„Két napja fekszem az ágyban, és hol artikulálatlan hangon üvöltök, hol mereven bámulok magam elé. Fekete ruha van rajtam. Meg akarok halni, a kislányom után akarok menni. Nem értem, hogyan történhetett. Az egyik pillanatban még ölelte a nyakamat, aztán már halott volt. De hát csak két évet élt! Hogy vehette el tőlem a Jóisten? Senkinek nem szóltam arról, hogy mi történt. Titokban eltemettem. Péter sem tud róla. Fél éve Londonban dolgozik, kéthetente jár haza. Ha megtudja, mi történt, engem fog hibáztatni. Most már biztosan elhagy. Istenem, végezz velem is, nem akarok élni!”

Arra gondolok, ez csak valami tévedés lehet, hiszen élek, anyám meg azt írja, kétévesen meghaltam. A remegéstől nem bírok sem megmozdulni, sem gondolkodni. Ösztönösen vágom falhoz a negyedik karácsonyi gömböt. A fehér cetli mellett ebben egy igazolványkép méretű kisebb cédula is van. Ahogy szétbontom, rögtön felismerem magam. Anyám sokszor mutatta nekem ezt a fotót. Kétéves vagyok rajta, sírok. Anyám szerint eleinte félénk gyerek voltam, rögtön pityeregtem, ha idegenek kerültek a közelembe.

„Ugye milyen szép ez a kislány? Nagyon hasonlít az én kicsikémre. Péter észre sem veszi majd a különbséget, vagy ha igen, azt mondom, rég látta, a gyerekek fél év alatt is sokat változnak. Karácsony van, Szentestére a férjem is hazajön. Majd megkérem, hogy vigyen minket magával Londonba, hogy végre együtt lehessünk, így talán senki sem talál ránk. Olyan könnyű volt ellopni ezt az árvát a gyerekotthonból, senki nem figyelt rá.”

Besötétedett. Két hét telt el, mióta megtaláltam anyám gömbjeit. Voltam a rendőrségen. Kinevettek, hogy mit akarok egy negyvenéves történettel, és egyébként is láttam, nem hisznek nekem. Azóta minden este arra kérem a Jóistent, bocsásson meg anyámnak. Nyolcat üt a Big Ben órája. Az utolsó díszt akasztom fel a karácsonyfára, vagy inkább a Jóisten tenyerére helyezem, nem is tudom. Hatalmas fénylő aranygömb. Az oldalán lévő kis rést, amelyen befért négy összehajtogatott cédula meg egy parányi fénykép, gondosan leragasztom. ◼