Ötven év – homályos foltokká folyik össze sok-sok emlék. Szőke kislány az ablakban, apjára vár mindennap. Álmodom vele, napnyugtakor ölembe veszem azt a gyereket és elringatom. Mire virrad, felcseperedik, énekel egy kicsit, aztán újra álomba sírja magát. Harmadnapra hanyatt fekszik a csillagok alatt, feldob egy maréknyi bánatot az égre. Szivárvány csorog az aszfaltra, azon járnak majd a szép emberek, a kislány bámulja őket és azt mondja, bár csak az édesanyám is ráléphetne a szivárványra. Kitárja karját, kebeléből kisarjad egy régi emlék. Anyja nyög és szenved, homlokáról patakokban ömlik az izzadság, testéből cseppenként távozik a vér. Újraszüli a Földet, súgja a kislány fülébe a Jóisten.

Ötven év – sokan vannak velem és sokan hagytak itt. Ötven imádság sem elég ahhoz, hogy újra megfoghassam apám gyűrött kezét, s hogy közben elmondhassam neki, mennyire sajnálom – azt a napot és a többit is. Most sötét van, az utolsó vonat húz kifelé a csopaki vasútállomásról, messziről hallom. Ahogy távolodik, egyre tömörebb a csend és a bűntudat. A levendulát még a nyáron leszedték a turisták, de tőlem senki nem kérdi, mire gondolok elalvás előtt. Pedig tudnék mesélni. Anyám is járt már ezen a helyen, akkor még nevetett, a Balaton kékebb volt, a Jóisten aranytűkkel szurkálta a vizet. Ma havazott, a Balaton szürke, de nincs befagyva és korcsolyázni sem lehet rajta, csak anyám arcát látom feloldódni a tó tükrén, ha Tihany felé nézek. Mintha integetne a felhők közül valaki, valaki, akit ismerek gyerekkorom óta, aki mindent tud rólam, még azt is, amit holnapután gondolok, vagy amit elfelejtek majd kimondani, mert közben megöregszem. Talán hideg lesz akkor is, mint most, a lábunk fázik, de majd összedörzsöljük a talpunkat, és együtt kacagunk, míg meghalunk. És azt is együtt csináljuk majd, ahogy az elhülyülést és a reggeli kávét. Nem lesz lelkiismeret-furdalásunk az elsózott leves miatt, sem azért, mert nem olvastuk el azt a borzalmas könyvet, pedig megígértük, mert a barátunk írta. Ülünk, előttünk pálinka, azt mondjuk, már megint milyen remekművet alkottál, erre koccintani kell. De csak megemeljük a poharat, nem iszunk, mert a gyógyszereinkre nem lehet.

Ötven év – most már tényleg élni kéne, mert ki tudja, mennyi van még hátra. Ez a gondolat kijózanít, kár, hogy nem előbb jutott eszembe. Még csak bölcsnek sem mondanám magam, és ősz hajszálam sincs, legalábbis nem láttam még egyet sem, a hajfesték, amit használok, jól fed, az alatt meg ki tudja, mi történik. Ahogy azt sem tudom, mi zajlik kint, a sötét utcán. Éjszaka van, a többség békésen szuszog, álmában édes nyálat ereszt a párnára, vagy azt álmodja, hogy holnap különleges álma lesz. Most már aztán tényleg élni kéne, otthagyni mindent, ami fáraszt, ami hazugságra kényszeríti a testet, ami túl közel van a távolhoz, ami keserű a szájban mézzel lenyelve is, ami ötven éve rajta ül azon, amit anyám csak nekem szánt.

Piros csizmát akarok, holnap felkutatom a helyet, ahol az anyák ilyet hordanak, befonják a kislányuk haját, és soha nem halnak meg. Vagy ha igen, megvárják, míg mi is megöregszünk, és majd együtt, kézen fogva megyünk fel a mennyországba. Ünneplő lesz rajtunk, a hajunk frissen mosva, és smink nélkül is szépnek látnak majd az idegenek. Öleljük egymást, anyám énekel egy dalt, és eszembe jut, milyen volt, amikor megszült.

Ötven év – kérjél számon az elkótyavetyélt órák miatt, a napért, amikor nem voltam elég bátor. A védőbeszéd készen áll, elég szűrőbe tenni az érveket, néhány év alatt lecsepeg minden, ami mérgező. Még lehet belőlük bármi, fehér falfesték vagy fekete föld, fogd fel az égből pergő boldogságot, töltsd fürdőkádba és merítkezz meg benne!

Amikor negyvennyolc éves lettem, azt mondtam, szeretnék egy pöttyös ruhát. Kék szövetből, nagy fehér karikákkal. Szalmaszállal a számban lógatnám a lábam egy fa tetején, és számolnám a ruhán a pöttyöket. Mire a végére érnék, a pöttyök szép sorban legurulnának a lábszáramon, szétfutnának a fa alatt, anyám kacagna, apám kergetné őket, s így tovább. Lassan lemenne a nap, lemásznék a fáról, a pöttyöket felszedném a földről és feldobálnám az égre. A ruhám mélykék lenne, apám megölelné anyámat, és csak állnánk a pöttyös égbolt alatt. Akkor ezt kértem születésnapomra.

Azóta eltelt két év. Anyám idén nyolcvan, én ötven. Lett pettyes ruhám, de apám nem támadt fel, anyám ma is sokat bánatos. Felolvasom neki az Énekek énekét, mert azt szereti, templomba is jár, mindig azt mondja, szépen prédikált a tiszteletes asszony. A születésemről rég nem beszél, a titkok megülték a gyomrát. A szódabikarbóna mindenre jó, mosolyog.

Ötven év – anyám a kapuban áll és integet, hangosan mondaná, hogy isten veletek, vigyázzatok az úton, de csak meleg sóhajtás jön ki a szájából. Sarkon fordul, behúzza maga mögött az ajtót, és mindenkinek elmondja, a nyáron újra elvisszük a Balatonhoz. Én egy kicsit sírok, aztán zsebembe gyűröm az utolsó pillanatot, amikor még negyvenkilenc vagyok.