Nagyszüleim háza helyén most magas falak állnak, ridegek és modernek. Az ablakokon túl fények égnek, minden áll, mintha kimerevítették volna a mai napot.

Ahogy telnek az évek, a kerítéslécek között egyre nagyobb rés tátong, ott bújik át a szél, és magával visz minden hangot, amit nem mondunk ki. A fáról a festék lepattogzott, mintha az évek apró darabokban szakadtak volna le róla. Mindegyik léc mást látott, más titkot őriz.

A járda repedései között az esővíz időnként megállt, tükör lett belőle. Nagyanyám mindig letakarta a tükröt, ha valaki meghalt. Amikor ő elment, nem tudtam letakarni a tükröt, a kórházban nem engedték. Otthon nagyanyám nézett vissza rám a tükörből, mosolygott, mert már nem fájt neki az élet.

Úgy képzelem, hogy a kerítés mögött az idő nem múlik, csak lapul, mint gyűrött kendő a fiók alján. Ott maradtak a napok, amelyek túl csendesek voltak ahhoz, hogy emlékezni kelljen rájuk, de túl hangosak ahhoz, hogy elfelejtsük őket.

A járda repedései, amelyeket gyerekként mindig megbámultam, mára megöregedtek és árokká híztak – a föld üzen így, próbálja szavak nélkül kimondani, amit senki nem mer. A hézagokban valami rejtőzik, láthatatlan, ami soha nem nő ki, csak rezeg, mint egy elfojtott bántó mondat. A kövek között időtlen sötétség lakik, néha felsejlik álom szélén billegő gondolatként. A járdán minden lépés után egy másik születik – elfeledett történetek a talpam alatt.

Éjszaka esett a hó, mint azokon a teleken, amikor ezen a helyen voltunk gyerekek. A gyümölcsfák télen aludtak, az ágak hókristályból szőtt hálót feszítettek az ég felé. A csend is ünnepi volt, a hó alatt minden mozdulatlannak tűnt. A házban a kályha duruzsolt, a tűz fénye megvilágította a kredencet, ahol a szilvalekvár üvegekben állt. A kenyér a konyhaasztalon várta, hogy valaki megszegje.

Nagyapám közeledik felém, lépései hangtalanok. Az árnyékok mögötte megnyúlnak. Az udvar ismeri a lábnyomait, a kövek emlékeznek rá. Vállamon érzem a kezét, nem erősen, csak éppen annyira, hogy tudjam, ott van, ha szükség van rá. A góré is eltűnt az udvarról. Ma is látom, ahogy sötét bordái között a hold fénye átszivárogott. Gyerekzsivaj lebeg az idő réseiben, finom porrá öregszik és belepi a tegnapokat. Nagyapám már sosem ül le a régi fotelba, ahol alzheimeres beteg teste pihent az utolsó hónapokban. Nem beszél százéves emlékekről jelen időben és nem szólítja Juliskának nagyanyámat.

Az udvar kövein túl a ház csendje is mesél. Ez a ház látott háborút, éjszakákat, amikor a csillagok helyett repülőgépek lövedékei szelték az eget. Katonák léptei nyomták a földet, idegen szavak keveredtek a széllel, eltűnt a nyugalom. A karácsony akkor is eljött, de a fenyőágakra por hullott, nem hó. Nem volt se pénz, se élelem, csak a közös remény, hogy a zajok egyszer elcsitulnak. Az angyal nem a Mennyből szállt fel, hanem a pincéből. Nagyanyám sokszor mesélt arról a karácsonyról. Az oroszokról. Anyámról, aki csecsemőként túlélte a háborút és a fosztogatást. Mesélt a félelemről, az éhezésről, de sosem mesélt a szerelemről. Csak fogta nagyapám ráncos kezét. Én sem meséltem soha a szerelemről, öröklött, mint a szemem színe vagy az orrom formája. Megbénít, ha elárasztanak érzelmekkel. Jobban szeretem nagyanyám letakart kaskájában tartani azokat és csak akkor venni elő az odaillőt, ha kettesben vagyunk.

A tél tejszínhabos és édes. Az idén mák helyett emlékeket töltök a bejglibe. A hó alatt minden csendes, de nem mozdulatlan – az idő lassan fordul. A táj vászon, amin az emlékek halvány festékfoltokként maradnak meg. A föld mélyén láthatatlan erek kapaszkodnak, ez köt engem is ehhez a helyhez. A fák között halvány árnyékok suhannak. Csak a szél játszik, vagy talán lelkek, akik nem találtak új otthonra.

Itt állok múlt és jelen határán. A köd összemossa az emlékeket és a most valóságát. A távolban harang kondul, hangja tompán ér el hozzám. Talán csak képzelem, talán csak a szívem dobbanása az. Az utcán senki sem jár, egymagamban bámulom a semmivé foszló múltat. Még egyszer végignézek az idegen házon, az ablakok mögötti ismeretlen életeken. Aztán elsétálok a kerítés mellett, és ujjaimat végighúzom a hideg fémen. A mozdulat megnyugtat. Az idő megállt, vagy talán én léptem ki belőle.

Az utca végén három alak lép be a csendbe – olyan természetes, mintha mindig is ott lettek volna. A világ lélegzetet vesz. Csak a fehérség marad. Két öregember és egy kisgyerek lépked a sötét utcán. Egymás kezét fogják. Az utca végéhez érve toppantanak egyet és felemelkednek a magasba. A kisgyerek kacag. Az éjszakai csendet ünneppel tölti meg a nevetése.