Pécel, Veszprém és Krisztinaváros. Mi a közös bennük? A könyvek megbecsülése. Tavaly februárban jártam Pécelen, az azóta újra bezárt, félig felújított Ráday-kastélyban, utána pedig a település központjában megpillantottam egy újrahasznosított telefonfülkét. Mostoha sorsú társaival ellentétben ez nem szeméttelepen végezte, hanem
kiszerelték belőle a már nem használt készüléket, felújították és bepolcozták. Az ajtó fölötti részre szép betűkkel felírták, hogy Szemere Könyvállomás.
Az üvegajtón további információk, miszerint nyitva 0–24 óráig, és még két felszólító mondat: Vigyél el egy könyvet! Tegyél be egy könyvet! A polcokon sorakoztak a családi könyvtárakból származó kötetek.
Újrahasznosított telefonfülke Pécelen
Hasonlót láttam néhány hónappal később Veszprémben, a Séd-parti sétányon. Ott egy erre a célra épített kőfoglalatban kapnak helyet a használt könyvek, amelyeket mindig nyitható-csukható ablakszárny véd az időjárás viszontagságaitól. Neve is van, VÉKA Könyvmegálló.
Könyvek a veszprémi vár alatt, a Séd völgyében
S a minap vettem észre a budai Horváth-kertben a Krisztinavárosi Könyvmegállót, amely erre a célra épített fém és üveg könyvszekrény. Gyakran járok erre, itt szoktam átszállni a 105-ösről az 5-ös buszra. Annyira megörültem a felfedezésnek, hogy azon nyomban belemerültem a kínálattal való ismerkedésbe. Így el is ment az orrom előtt a csatlakozás.
A böngészésbe szintén belefeledkező embereket látva
el is határoztam, hogy táplálója leszek a polcoknak. Mindig viszek egy-két könyvet, otthonom zsúfolt polcairól, meg kiolvasott újságokat.
Mikor újra arra járok, kíváncsian figyelem, ott vannak-e még. Eddig mindegyik új gazdára talált.
A Horváth-kertben, Budán
Az internet és az mobilozás általánossá válása átalakítja életünket és környezetünket. A vezetékes telefonok, a telefonfülkék, az újságosok és könyvesboltok eltűnőben vannak. Egyre kevesebben és egyre kevesebbet olvasnak. A legújabb statisztikai zsebkönyvben olvasom, hogy az utóbbi öt évben másfél millióról egymillióra csökkent a könyvtárakba beiratkozottak száma.
Olvasni azonban még mindig sokan szeretünk, s e cserebere révén gazdagíthatjuk egymást. Az egyik nap
az Országutat is terjesztettem, ugyanis jó pár régi lapszámból voltak otthon példányaim. Ezekből is elhelyeztem egyet-egyet
a könyvmegállóban.
Mikor legutóbb szintén vittem oda a lapból, egy hajléktalannak tűnő férfi mellém lépett, és örömmel vette magához az általam épp letett Országutakat. Mondta, hogy szeret olvasni, és ezt a lapot is ismeri. Gondolom, innen. Egy újabb lelkes olvasóval gyarapítottam tehát táborunkat. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
