Honnan ered az irodalom iránti elkötelezettséged?
Mondhatnám azt is, hogy a családból hoztam. Édesapám, Tóth Tamás építész, édesanyám, Kovács Mária Kornélia iparművész. Nekik köszönhetően elég korán kapcsolatba kerültem a kortárs művészetek legnagyobbjaival. Nyilván nem volt véletlen, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karára jelentkeztem, ahol 1999-ben végeztem el a magyar, kicsivel később pedig a francia szakot. Rövid tanári kitérő után bekerültem a Hír Televízióhoz, majd a Kossuth Rádióhoz. Utóbbinál az Irodalmi Főszerkesztőség utódjaként létrejött Művészeti Főszerkesztőség népes csapatának tagja lehettem, ami óriási megtiszteltetés volt számomra. Körösi Zoltán főszerkesztő mintegy negyven alkotó – köztük rendezők, dramaturgok, szerkesztők, műsorvezetők – munkáját irányította. Mindhárom csatorna, így a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió részére készítettünk irodalmi és kulturális témájú adásokat. Nekem ez főnyeremény volt, hiszen azzal foglalkozhattam, amit tanultam. És hála istennek ez azóta sem változott, bár közben nagy változások történtek a médiában, nekem a rádiózás mellett még a televíziózás is megadatott.
Hosszú lenne felsorolni az összes produkciót, ami a nevedhez fűződik, ezért csak találomra említem meg az Irodalmi Újság, a Határok nélkül, a Szabadpolc, a Társalgó, az Esti séta, a Háló, a Mentés másként, a Belépő és a Rádiószínház Kulissza című műsoraidat. Hogyan lehet ennyiféle tematikára összpontosítani?
Teljesen mindegy, hányféle dologgal foglalkozik egy újságíró, minden esetben a saját bőrét viszi a vásárra. Engem „alapból” érdekel a másik ember, úgyhogy ami a műsoraim sokféleségét illeti, nem tudok semmiféle titokról beszámolni. Sokat olvasok, és igyekszem minél barátibb kapcsolatot kialakítani az írókkal, költőkkel. Szeretem tudni, miféle gondolatok foglalkoztatják őket, vagy milyen művek születnek éppen a műhelyükben. Egy irodalmi műsor nem feltétlenül a napi aktualitásokra épül – persze azokat is szem előtt kell tartani –, hanem a háttérországban történtekre, az alkotás folyamatára.
Egyetértek veled abban, hogy nekünk, újságíróknak milyen fontosak a művészekkel való kapcsolatok, hiszen könnyebb így információkhoz jutnunk, mindazonáltal nem mindenki nyitott az ilyesmire. Tudom, hogy középiskolás korodban kapcsolatba kerültél az Illyés–Kodolányi családdal. Mesélnél róla?
Nem olyan nagy történet ez… Édesanyám együtt járt az Iparművészeti Főiskolára Illyés Gyula lányával, Illyés Ikával, nekem pedig a fiuk, Kodolányi Bálint gimnáziumi osztálytársam volt. Az iskolában mindketten tanultunk francia nyelvet, s mivel az édesanyja jól beszél franciául, alkalmasint náluk is foglalkozott velünk. Így esett, hogy akkoriban sokszor megfordultam Kodolányi Gyula és Illyés Ika otthonában, ami tizenévesen meghatározó élmény volt számomra. Nekik köszönhetően olyan nagyságokat ismerhettem meg, akiknek előtte legfeljebb csak a könyveit olvastam. Bepillanthattam az irodalmi élet mindennapjaiba is, Mándy Ivánnal például nemegyszer ülhettem egy kávéházi asztalnál, de másokat is említhetnék. Egyébként már a szüleim révén is találkoztam híres emberekkel, ami mesterségükből adódóan természetes volt számomra. Hároméves lehettem, amikor a szigligeti alkotóházban Nemes Nagy Ágnes a térdére ültetett és megtanított nekem egy verset. Hadd jegyezzem meg: az itt idézett emlékek azokból az önfeledt és boldog időkből származnak, amikor még átjárhatóbbak voltak az emberi viszonyok a művészvilágban, és senki nem gondolt arra, hogy valaha is bekövetkezhet a szekértáborokra való szétválás, amit a rendszerváltozás hozott magával.
Említetted, hogy milyen természetes volt számodra az irodalmi, a művészi közeg. Újságíróként nagyobb bátorságot adtak a hajdani találkozások, a barátivá váló kapcsolatok?
Mindenképpen. Amúgy sem vagyok félénk típus, de a korán megszerzett élményeim birtokában biztos vagyok benne, sokkal könnyebben viszonyultam az alkotó emberhez. Senkiről sem gondoltam, hogy nagysága miatt megközelíthetetlen lenne. Ez vezérelt, amikor alkalmam nyílt televíziós portréfilmet forgatni Gérard Depardieu-ről, akit mindenféle szerződés nélkül sikerült rávennem erre egy szegedi fellépésekor, és hasonlóan nagy élmény volt Pierre Richard-ral és Luc Bessonnal is forgatni.
Manapság nehezebb kialakítani közvetlenebb kapcsolatokat a mai fiatal írókkal?
Nem hiszem. E tekintetben nem látok változást. Köztük is jócskán akadnak olyanok, akik a nagy elődök nyomdokaiba léphetnek. Az csak az én bajom, ha nem tudok rögtön rájuk hangolódni. Azt hiszem, máshogy kell velük beszélgetni. Érzésem szerint a rendszerváltozás után született írók, költők között megfigyelhető egyfajta generációs szakadék – bár ilyen a régi időkben nem létezett –, ugyanakkor egy fölöttem lévő korosztály viszonylatában nem tapasztalok hasonlót. Pedig elvileg mennyivel könnyebb lenne a fiatalabbakkal azonos hullámhosszra kerülni, mint a tőlünk idősebbekkel. Valami történt, s Bob Dylannel szólva, „fogalmam sincs, mi az”.
Számítanak még a nagy öregek?
Merem remélni. Az én mesterem a legkitűnőbb rádiósok egyike, Antall István volt, aki sajnos 2015-ben itt hagyott bennünket. Tőle tanultam meg a szakma klasszikus szabályait. Most nem hallani ilyesmiről. Vagy más a metódus. Sejtelmem sincs, hogy a pályakezdők honnan és kitől lesik el a mesterségbeli titkokat, de látva egyesek színvonalas és ügyes munkáit, valahonnan mégiscsak megszerzik az alaptudásukat.
Máig meghatározó számodra, hogy legendás szerkesztőségben dolgoztál?
Mindenképpen azt tartom alapnak. Az itt szerzett gyakorlatomnak köszönhetően tudtam a televíziós munkáimat is elvégezni. És azóta is abból kiindulva csinálok mindent, attól nem lehet eltérni. Szomorúan tapasztalom, hogy vannak olyan kortársaim, akik valamiért úgy gondolják, hogy a szakma alapvető szabályai ma már nem annyira fontosak. Igenis fontosak! Azok nélkül nincs műsor!
Egy inspiráló műhelyben már abból is lehet építkezni, ha zsenik közt lehet az ember…
Ezzel egyetértek. Amikor a Kossuth Rádióban először vezettem élő adást, napokig készültem rá, s egy rakás teleírt papírt vittem magammal a stúdióba. Ezt látva pár pillanattal a kezdés előtt berohant hozzám Antall Pista és kikapta a kezemből a jegyzeteimet és elviharzott. A vezérlőből intettek, hogy kezdhetem. Képzelheted, milyen állapotban voltam, de szerencsére jól jöttem ki a történetből. Megtanultam egy életre, hogy nincs szükség papírra.
Nagy megtiszteltetés, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő Rádiószínházhoz kerültél?
A Rádiószínház hivatalosan 1951 és 2011 között működött, de már a rádiózás születése óta voltak színházi és operaházi közvetítések. Csakhogy egy idő után szembesültek azzal, hogy ezeket az előadásokat nem lehet a maguk valójában sugározni, hanem valamiféleképpen át kell alakítani, úgymond élvezhetőbbé kell tenni. Az már a maga korában sem volt igazi megoldás, hogy a felvett színházi közvetítéseket hosszú magyarázatokkal látják el, amikor is egy „hang” részletesen elbeszéli, mit látunk a színpadon, milyenek a díszletek, hogyan gesztikulál a színész. A múlt század harmincas éveiben Ottlik Géza több tanulmányában is foglalkozott a lehetséges alternatívákkal, illetve az irodalmi művek rádióadaptációjának formai követelményeivel, tulajdonképpen neki köszönhető, hogy 1951-ben megalakulhatott a Rádiószínház. Én 2000-ben kerültem a Művészeti Főszerkesztőséghez, majd 2010-ben létrejött az MTVA, 2012-ben külső gyártásban készültek a Rádiószínház produkciói.
Milyen volt a légkör a legendás időkben?
Igazán pezsgő életet éltünk. A híres Pagoda tele volt színészekkel, de említhetném a nagyszerű 1-es, a 13-as, a 20-as vagy a 22-es stúdiót, ahol számos emlékezetes produkció készült. Néha előfordult, hogyha valamelyik színésznő nem jelent meg az éppen aktuális hangjáték felvételén, engem kért meg a rendező a helyettesítésére, arra hivatkozva, hogy amúgy is hasonlít a hangunk. Legemlékezetesebb „beugrásom” A kékszakállú herceg várának Judit szerepe volt. Arra ugyancsak büszke vagyok, hogy Bodor Béla az És teremté őket férfiakká, nőkké című darabját kifejezetten rám írta, Vallai Péter volt a partnerem. Mivel az író időközben meghalt, nem tudtam megkérdezni tőle, miért gondolt rám. Valószínűleg az akkoriban futó Mentés másként című sorozatom inspirálhatta, amelyet Házi Hunor kollégámmal ketten vezettünk, úgy találtam ki a szerepeket, hogy ő az okos, én meg a butácska, így beszélgettünk az új médiaművészeti műfajokról.
Hogyan kerültél a Rádiószínház közelébe?
Időben ugrunk egy nagyot, egészen az MTVA megalakításáig. Az átszervezés magával hozta, hogy a jobb sorsra érdemes Rádiószínház gazda és koncepció nélkül maradt. Igazából nem volt már meg a szerkesztőség, a produkciós részleget is szélnek eresztették. Amikor 2022 januárjában Siklósi Beatrix, a Kossuth csatornaigazgatója felkért a Rádiószínház felelős szerkesztőjének, rögtön felismertem, hogy nem megy egyik napról a másikra a műsorfolyam újraélesztése. Először is fel kellett térképeznem, milyen felvételek találhatók a Magyar Rádió archívumában, ez pedig leginkább a korabeli adások meghallgatását jelentette. Rá kellett jönnöm, hogy a régi adások kilencven százaléka használhatatlan, mivel azok általában negyven perc hosszúak, a jelenlegi műsorszerkezetben pedig egyórás vagy félórás műsoridőm van, tehát még több részre vágva is nehéz adásba szerkeszteni.
Kincseket is találtál?
Természetesen találtam, miközben nagy hiányosságok is vannak. Például Arany János elbeszélő költeménye, a Toldi nincs meg hangfelvételen. Ennek több oka lehet: előfordulhatott nyersanyaghiány, talán letörölték, esetleg nem is rögzítették. A muzeális értékű felvételeket pedig ma már inkább csak alkalomszerűen használjuk, hiszen gyökeresen megváltoztak a hallgatói szokások és igények. Szerencsére sok jó irodalmi jellegű felvétel van, ezeket hétfőtől péntekig az este kilenc és tíz óra közötti sávban játszom le, ami előtt mintegy ráhangolódásként Rádiószínház Kulissza címmel stúdióbeszélgetés zajlik az adott téma szakértőivel, alkotóival. Arra törekszem, hogy az archívok mellett új hangjátékok is műsorba kerüljenek. Mivel folyamatosan követem a kortárs magyar irodalom képviselőinek munkásságát, kiemelten figyelek arra, melyik műből lenne érdemes rádiós adaptációt készíteni. Az lenne igazán ideális, ha pályázatot tudnánk kiírni az íróknak, hogy kifejezetten rádiós alkalmazásra írjanak. Ennek Nyugat-Európában nagy hagyománya van, hihetetlenül népszerű a rádiódráma műfaja.
Biztosan lennének nálunk is, akikre a pályáztatás ösztönzőleg hatna…
Ez a célom. Szeretném megnyerni a harmincas-negyvenes korosztályt, hogy írjanak rádiójátékot. Volna is kedvük hozzá, csak nem ismerik a formai követelményeket. Elveszett volna ez a tudás? Nos, ideje visszahozni! Érzem a rám nehezedő nyomást és felelősséget. Ez egyúttal tettekre inspirál, itt a lehetőség a Rádiószínház újbóli elfogadtatásának, felvirágoztatásának és értékes korszaka megteremtésének. Tartozom ennyivel azoknak, akik tanítottak, akik befogadtak. Úgy gondolom, az irodalom közvetítése hangjátékokon át az egyik legjobb módszer arra, hogy újabb olvasókat neveljünk ki, és a hallgató mindenféle befolyás nélkül felfedezhesse magának az értékes műveket.
A szerző újságíró
A nyitóképen: Völgyi Tóth Zsuzsa és Gérard Depardieu
