Összefügg ez a szokatlanul egyetemes mondanivalóval (ebben a tekintetben Madáchcsal a szintén katolikus hátterű Vörösmarty, Széchenyi, Liszt rokonítható: meglehet, ez is segítette őket abban, hogy könnyebben el tudjanak rugaszkodni a nemzetbe zárt gondolkodástól).

Ám bölcselet ide vagy oda, ahogy Madách maga is megerősítette, hogy művében a dramaturgiáé a főszerep, s valóban kivételes művészi tehetségre vall, hogy a gondolati drámát képes folyton átszőni újabb és újabb érzelmi viharokkal, sőt, minitragédiákkal. Ezeket itt nincs hely sorra venni, de az agyonvert rabszolgaférj fölött zokogó vagy a falanszterben gyermekétől megfosztottan sikoltozó Éva ma is megrázó figura. (Nota bene, a százszor elátkozott gendertéma a Tragédia egyik legerősebb motívuma: az archetipikus női szerepek jóval hitelesebbek, mint Ádám különféle, kissé papírmasészerű történelmi alakinkarnációi.) A gondolati és az érzelmi síkok többnyire sikeres egymásba játszása adja meg azt a frissességet, amely nélkül ma már a drámai költemény élvezhetetlen volna.

Az ilyen kivételes művek – főleg egy ilyesmiben szegény nemzeti irodalomban – gyakran elég rosszul járnak azzal, hogy iskolai tananyaggá, ráadásul kötelezővé válnak. Ennek oka, hogy a szó rossz értelmében iskolás értelmezési keretbe szorítják őket, amiből alig lehet már kitörni. Nem arról van szó, hogy mondjuk a hegeli történelemfilozófiának vagy a felvilágosodás racionalizmusának a hatását kimutatni félrevezető volna, de fönnáll a veszély, hogy a szerző bizonyos szellemtörténeti vagy filozófiai áramlatok merő illusztrátorának fog tűnni. Ezzel egyrészt eleve leértékeljük, s így a föltevés – a mű azért ’nagy,’ mert kivételes gondolati teljesítmény – hitelét veszti; másrészt megakadályozzuk, hogy a mai diák, értelmiségi, gondolkodásra érzékeny olvasó érdemi párbeszédet kezdjen vele. Pedig a Tragédia az egyik legkönnyebben hozzáférhető filozófiai dráma. Már nem olyan kissé avítt, bár gyönyörűen zengő tanköltemény, mint például Alexander Pope esszéje (Értekezés az emberről, amelyet egyébként Madách bizonyosan ismert, s valószínűleg használt is), nem is misztikus-mitologikus, mint a Faust, de még nem annyira absztrakt, mint mondjuk Paul Claudel Selyemcipője (amely szintén stilizált történelmi kirándulás) vagy Eliot Koktélpartija, de például rokonítható Hugo von Hofmannsthal Akárkijével, a modernizált moralitásjátékkal – viszont beleillik ebbe a sorba, és bizonyára nagyon is jót tenne neki, ha nem kizárólag a magyar irodalomnak, hanem ennek az egyetemes irodalmi vonulatnak részeként is tekintenénk rá.

Így például nyugodtan félretehetjük a könnyebb politikai-történelmi elmélkedéseket hatalomról, népről, vezérségről, a sztoikus, cinikus, hedonista, konzervatív vagy liberális eszmények forgandóságáról; a tankönyvek kedvenc témáit, a többnyire szájbarágósan kiemelt tételmondatokkal: a Fáraó például az egyik legösszetettebb figura, önmagában is megérne egy tanulmányt, Madách ebben jelenetben ráadásul dramaturgiailag is zseniális. Miért ne töprenghetnénk el ehelyett Madáchcsal együtt azon az örök kérdésen, hogy mi végre a teremtés és benne az ember? Ha az Úrra tekintünk, minden bizonnyal a nevezetes órásmester-metafora jut először eszünkbe. A teremtett világ gépezet, amely az Alkotót dicsőíti, aki elsősorban is hódolatot vár. Különös és nem éppen vonzó attitűd, mégsem mondhatjuk, hogy idegen az embertől: Madách vajon nem így tekint saját művére, a befejezett, s mégis nyitott Tragédiára? A Tragédia kerekei is forognak, akárcsak a kozmosz, akárcsak a történelem kerekei. De itt van Madách elgondolkodtató észrevétele Lucifer szavaival: „S nem érzéd-e eszméid közt az űrt, / Mely minden létnek gátjaul vala, / S teremtni kényszerültél általa?” Az alkotást gyakran képzeljük el szabad és korlátlan teremtésként, miközben az alkotás maga is küzdelem. Nem mindig olyan nyilvánvalóan, mint a szobrász küzdelme az anyaggal, hanem úgy, mint amikor egy gondolat kimondása is nehézséget okoz, mert nem ismerjük hozzá a szavakat. Ám a szavak éppen ebben a küzdelemben születnek meg, s így született a Tragédia is.

Más kérdés, hogy Madáchnál a lét gátja valamilyen űr, majd még inkább a „tagadás szelleme”, miközben a keresztény teológia a Teremtés szavát – „legyen” – nem tartja egyenértékűnek a „ne legyen”-nel, sőt, még a pokolt is Isten legyenje, azaz igenje tartja fenn. Lucifer egyenrangú és örökkévaló társteremtőnek állítja magát. Örökkévalósága valóban isteni. De lényegét nem veszítheti el, s ez a lényeg a bezártság, a terméketlen függőség, a magány, a dermesztő hideg (mint Danténál). Ezt aligha kapcsolhatjuk vissza a bőségben és bőséget teremtő Istenbe. Viszont megmarad az eredeti fölismerés: miért teremtetett a világ? Nos, ezt Madách az első színben titokzatos ellenkezéssel magyarázza, s bár ez nem felel meg a keresztény teológiának, a sátán számára valószínűleg ez az egyetlen létigazolási mód. A teológia az Isten belső dinamikájára utal, a teremtés „előtt” kimondott Igére, amely valamilyen mély értelemben „szükséges” Isten számára ahhoz, hogy létezzen: más szóval, csakis úgy létezhet, hogy tud önmagáról; ez viszont számunkra elképzelhetetlen kettősséget (majd háromságot) hoz létre, s valamilyen titokzatos módon ebből árad a teremtés is, benne az emberrel.

Lucifer ebből megsejt valamit, s ez nyugtalanítja. A Paradicsomban Ádám és Éva csodálatos, teológiai ihletésű dialógusát hallja: „Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban, / Benned szebb létre nem feselne létem, / Melyben saját magam szerethetem?” – s majdnem kísértésbe esik, ha szabad így fogalmazni, hogy felhagyjon a kísértéssel. Igen, a gonoszság az emberi, s egyúttal isteni szeretettől riad vissza, mert számára a magány az egyetlen felfogható létmód, amely ezért a Tragédia végén természetes módon torkollna öngyilkosságba. Az Úr fiamnak nevezi Ádámot, aki legyőzötten borul elé, mindketten a tékozló fiúról szóló példabeszédre emlékeztető gesztusokkal fordulva a másikhoz. Éva pedig – az első bölcselő, ahogy Lucifer nevezi – nemcsak a Megváltó eljöttét jövendöli meg, hanem – anyaként – a szeretet háromságos dinamikájából is megsejt valamit.

Madách semmiképpen sem nevezhető teológusnak, és a teremtésről, Istenről, emberről, megváltásról a Tragédiában található sorok ortodoxiája legalábbis megkérdőjelezhető; noha azt sincs okunk kétségbe vonni, hogy ezek a sorok a nyugati teológiai tradícióban gyökereznek. De kérdései a mai ember kérdései is, amelyeket ugyanilyen bátorsággal és őszinteséggel érdemes föltenni. Talán kevesebbet kellene magyarázni és értelmezni a Tragédiát a katedráról, s jóval többet beszélgetni róla.

 

A szerző a Corvinus Egyetem tanára

Nyitókép: Zichy Mihály: Lucifer az Úrral szemben (Az ember tragédiája, I. szín)