Görög Dezső azért érkezett Söténdre, hogy megnyissa a Bizánc nevű kocsmát. Pontosabban újranyissa. Még pontosabban, áthelyezze. Tudniillik a Bizánc évtizedekig működött Zavarosoktondon, már Görög Dezső nagyapja is ebből az italmérésből élt; ám az épület, amelyben üzemelt, áldozatául esett az új városvezetés rendezési tervének. És mivel a Bizáncot bicskás helynek ismerték, Görögéknek Zavarosoktond egyetlen ingatlanát sem sikerült kibérelniük a folytatáshoz. Ezért költöztek át a közeli Söténdre.
– Nem kellene veszni hagyni ezt a csodálatos genetikai állományt, Gizike – súgta a pultoslánynak az elsőként törzsvendéggé váló Zsan, s közben jobb kezével simogatta a poharát.
Petra, a pultoslány lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott.
– A nevem nem Gizike, maga viszont olyanokat tud mondani! – lehelte. – De nem látja, mennyien vannak?
– Hogyne látnám?! – legyintett Zsan. – De majd elfogynak, nem? – azzal, ajkán pajkos vigyorral, távozott, hogy nap közben még többször vissza-visszatérjen.
Szürkületkor éppen hetedszer tért vissza. Petra az utolsó három részeget penderítette ki az utcára, majd az ajtót gondosan beriglizte.
– Jól érzed magad? – kérdezte Zsan, és megmarkolta a lány mellét.
– Igyekszem – búgta Petra.
– És a barátod valóban nem tud? – érdeklődött Zsan a lány bugyijában turkálva.
– A férjem már. És tud az, csak foganatja nincs – válaszolta csalódottan Petra. – Nem is igen érzem, meg nem is maradok úgy.
– No látod – csókolt a nyakába Zsan. – Ezért vagyok most itt én! És legalább nem holmi humánselejt, holmi emberi hulladék sarjadzik majd az ágyékunkból, hanem egy igazi homo sapiens, egy csodálatos genetikai állomány hordozója!
Az utolsó szavakat már csak morogta, mert Petra közben az asztalra feküdt. Hanyatt, Zsan pedig a combjai közé helyezkedett. Ütemesen mozgott, egyre gyorsulva, míg kisvártatva meg nem állapodott, nyögött egyet, majd ellépett a női testtől. Petra nem mozdult. Zsan bizonytalanul megbökte a térdét.
– Gizike – súgta. – Jó volt?
A lány összerezzent, felült, megszívta az orrát.
– Micsoda? Mi? Ja! Jó volt! Érzem magamban az állományt vagy mit. Nem?
Zsan bólogatott. Nem szólt egy szót sem. El sem köszönt, csak kitántorgott az utcára, ahol orra bukott, a feje nagyot koppant a kövezeten, nadrágja a térdéig csúszott. A pultoslány értetlenül bámult utána.
– Különben Petra – motyogta, miközben fölhúzta a sliccén a cipzárt, és újra beriglizte az ajtót.
A Bizánc hamar népszerűvé vált, rövid idő alatt még a Körülszarosnál is közkedveltebb lett, már csak azért is, mert Jóska, az okula utóbbiban állandóan valami Borbély Szilárd nevű alakról hadovált, akit senki sem ismert, mégis mindenkit idegesített, mivel Jóska, az okula igen erőszakosan kérte számon valamennyi vendégtől, mit jelent számára ez a név, s mivel senkinek nem jelentett semmit, mindenkit ostorozni kezdett bőszen, a szemét vérben forgatva.
– Azért, mert nem, és ennyi – közölte egy idő után vészjósló hangon Török Géza, s közben megfeszítette a bicepszét.
Jóska, az okula ettől kis időre elcsöndesedett. Három évvel korábban arra ébredt egy reggel, hogy homályosan lát, elment gyorsan orvoshoz, aki szemüveget írt föl neki. Hogy a szemüveg biztosította új külcsínyhez a belbecset is biztosítsa, másnaptól hetente iratkozott be ilyen-olyan tanfolyamokra, amelyeket el is végzett becsülettel, ráadásul naponta órákon át hallgatott mindenféle előadást a világhálón. Nemsokára Jóska, az okula néven kezdték emlegetni, egyfelől az orrán viselt okuláré, másfelől újonnan támadt népokító buzgalma miatt. A Körülszaros közönségének pedig egyre fogyott a türelme.
Ekkor nyílt meg a Bizánc, és a Körülszaros törzsvendégei, kezdve Zsannal, heteken belül átpártoltak az új vendéglátó egységbe.
Utolsóként maga Jóska, az okula is a Bizáncba tette át a székhelyét.
– Bár ne tetted volna be a lábad a helységbe! – fogadta mélyről jövő, tehénbőgésre emlékeztető sóhajjal Fischer, a horgász.
– Úgy érted, Söténdre? – kérdezte Jóska, az okula.
– Úgy értem ide, ebbe a helységbe – morogta Fischer, a horgász.
– A helység egész Söténdet jelenti – Jóska hangjában megjelent az a kioktató szín, amelytől a kocsma látogatóinak fölállt a szőr a hátán. Minden háton. Minden szőrszál. Egyedül Petra, a pultoslány képezett kivételt, lévén az ő hátán nem nőtt szőr, a hasában ellenben egy magzat kezdett formálódni, Zsan egyedülálló genetikai állományának hordozója.
– Normális vagy? – mosolygott kedvesen Jóskára, az okulára Petra, a leendő kismama – Söténd az Söténd!
– A helység azt jelenti, hogy település – erősködött Jóska. – Amire a Fischer gondol, az a helyiség. Ami, ugyebár, szobát jelent. Vagy termet.
Parázs vita alakult ki. Félő volt, hogy amiképpen az élet a Körülszarosban az állandó vitatkozást jelentette, úgy a Bizánc is óhatatlanul a polémia terepévé válik.
Egyedül Zsan nem avatkozott bele a tudálékoskodásba. Ő Petrához fordult, hogy suttogva érdeklődjön:
– Jó volt, igaz? Nagyon, ugye, Gizike?
Petra megvonta a vállát. Nem akart belemenni ebbe a játékba. És úgy érezte, elege van abból, hogy Zsan folyton legizikézi. A csodálatos genetikai állomány letéteményese a pultoslány hallgatásán vérig sértődött.
– Szóval így – bőgte. – Mit ugatsz te, köcsög? – fordult Jóska, az okula felé, aki még mindig az i betű rejtelmeit fejtegette, s mivel annyira belemerült az okoskodásba, hogy ügyet sem vetett Zsanra, a megbántott géndonor egyetlen jól irányzott ütéssel állcsúcson vágta.
Jóska, az okula olyan szerencsétlenül zuhant el, hogy a fejét beverte a pultba, s menten meghalt. Egy hét múlva temették. Senki sem kísérte utolsó útjára. Zsan tizenkét évet kapott. Petrának fia született, aki háromévesen még nem beszélt, így nem is zavarta, hogy Söténden senki sem vehette a szájára többé a helyiség kifejezést.
