Egy olvasó
A szépség közel van hozzám,
egyszerre két író könyvét
olvasom. Az egyik akkor
élt, mikor még nem volt Nobel-díj,
a másik kaphatott volna,
jelölték is, de két éve meghalt.
És ha már itt vagyok bűvkörükben,
szeretném hinni, hogy ha volna
Nobel-díj az olvasóknak,
Goethe és Kaplinski mindent
megtenne azért, hogy idén
nekem ítéljék oda.
Katarzis után
Betakarózom valóságpaplannal,
fejem alá képzeletpárnát teszek.
Míg alszom, ketten harcolnak
értem, s mire felébredek,
leteszik a fegyvert.
Még nekem is békejobbot
nyújtanak, pedig én nem
küzdök egyikükkel sem.
Elmegyek Világost látni,
mondom nekik, hogy eszükbe se
jusson, hogy velem tartsanak.
Fölnézek: gigászi máglya a Nap.
Bármire lehet emlékezni,
csak a sötétségre nem.
Katarzis után lecsillapulva
látom, egyedül maradtam.
Akik a színpadon állnak,
vég nélkül tapsolnak egyetlen
nézőjüknek, nekem.
Világra jönni
A harmat inni ad,
a harmat megfüröszt,
és szívedet tisztába teszi a vers-újszülött.
De sír is szorgalmasan, mert tudja,
a sírás is az ő dolga,
s neked dolgod megtanulni tőle,
hogyan kell világra jönni,
tisztábbá tenni, amit találsz,
holnap a harmatot már te fürösztöd,
szöcskéknek, lepkéknek inni adsz,
s ha ők nem is, de te megköszönöd,
hogy jó lehettél egy pillanatra,
hálából verseddel előre emlékezel
minden hátramaradt napodra.
Írók éjszakája
Milyen lehet az írók éjszakája?
Honnan indul a busz, mely
velünk az utat végigjárja?
És ha odaérünk valamelyikhez,
beenged-e vagy meg se
hallja a csöngetésünket?
Vigyünk-e bort, vagy az író itatása tilos,
vigyünk-e zenét, cigarettát, bármit,
lefényképezhetjük-e, ahogy gomolyog nála a füst,
ahogy föl-alá járkál, mint ketrecében az oroszlán?
Vigyünk-e könyvet, hogy dedikálja,
vigyünk-e sajátot, neki dedikálva?
Vagy ez már provokáció volna?
Honnan indul a busz?
Esetleg omnibusz, rossz szekér?
Hol vannak az írók, és hol
van a hozzájuk vezető éjszaka?
