Megismerhető-e a történelem? Vagy minden relatív? Csak nézünk fel az égre, azt gondoljuk, hogy kék színű a mennybolt, pedig csupán mi látjuk annak?

Sírni tanítani a holnapot, holnapután megvigasztalni. Harmatbuborékban utazni. Várni, csak várni. Lebegni, tenyeredre életet sóhajtani, erős vonalakkal rajzolni rá a közös utat. Zárd össze, szorítsd, talán ez az utolsó pillanat!

"A legrosszabb pedig
nem nyáron halni meg,
mikor minden világos,
és könnyű az ásónak a föld."

A Nemzeti Alaptanterv ürügyén már hónapok óta tart az a nyilvánvalóan politikai indíttatású vita Nyírő Józsefről és Wass Albertről, amelynek semmi köze sem az irodalomhoz, sem az irodalomoktatáshoz. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy egy másik országban vajon milyen sors jut osztályrészül egy szintén „náci bűnökkel” vádolt írónak.

Domonkos ezt a verset ezerkilencszázhetvenegyben írta. Akkor már hat éve nagy gazdasági reform dühöngött Jugoszláviában. Százezrek mentek el vendégmunkásnak Németországba, Svédországba, máshová.

Megférhet egymás mellett az erotikus vers, az istenes líra és a meseregény műfaja, miért távolodott el a kortárs író az olvasótól, lehet-e verset írni világjárvány idején és miről? – Varga Melinda költővel, az Irodalmi Jelen és az erdélyi Előretolt Helyőrség melléklet szerkesztőjével készített interjút Szekáry Zsuzsanna.

Egy jó kollégát, aki elhuny, addigi munkatársai (és jó esetben főnökei is) saját halottjuknak tekintenek. Így voltunk (sőt vagyunk máig) vele mi is – azt hiszem, sokak nevében fogalmazhatok így, többes szám első személyben –, akik akkoriban, 1981 táján az Új Ember körül tébláboltunk. Őszintén saját halottunknak tekinthettük őt, mert komoly veszteséget éreztünk.

Ha becsenget egy szekus ügynök, legjobb, ha meghívod ebédre?

"Amikor ismét egyedül maradtam,
ijesztően természetesnek tűnt,
féltem, ez örök állapot"

A szőlőhegy, ahol élek, nehezen meghatározható hely. Egyszerre e világból és nem e világból való.

A szavak súlyáról Kodolányi Gyulának a negyedik olyan kötete, amely a Nap Kiadó Magyar Esszék sorozatában lát napvilágot.

Versenyezhet-e ezekkel a ma már klasszikus életművekkel a közelmúlt és napjaink magyar alkotóinak irodalmi hozománya?

Nevelőintézetből a vég felé, harangot kongató lepkékkel – már-már noire, de mindenképpen sötét szürreál.