Játszom: menekülök a zivatar elől, elhitetem magammal, hogy mindig meg tudom előzni az esőt, és végül szárazon jutok vissza oda, ahonnan elindultam. Egy életet nem tennék fel erre, de az utóbbi évek nyarain egy-egy délutánt megkockáztatok. Mostanában összejön, szinte mindig nyerek, vagy legalábbis megúszom szárazon. Jó a bringám.

(Rég volt, hogy együtt jártuk a karsztot. Személyvonattal utaztunk, ablaktalan fülkében, jegyet sosem váltva, a kalóz kalauz megkapta a maga pénzét, Balkan Expressz stop-motion üzemmódban, nem foglalkozott senki semmivel. Aztán gyalogoltunk fel, felfele a Barátka völgyén, bizonyára találunk majd egy ösvényt a Dámosi-fennsíkra. Szakadt az eső, de sebaj, az elszántság és az almapálinka legyőzi az időjárást minden évszakban. Esernyőm is volt, talán egyetlen barlangász voltam a vidéken, aki megengedte magának e plusz súly cipelését. Biztosan fura látvány voltam – legalábbis remélem, akkoriban mind szerettünk valamivel kitűnni.

S akkor az esőfüggönyből előkerült egy ember, egy helybéli, valószínűleg bányász, hiszen ott mindenki bányász volt akkoriban, vagy favágó, vagy nyugdíjas, és ettől függetlenül részeg, reggeltől estig. Kérdeztük, hogy jutunk el gyorsan Erdődámosra. Mondta, hogy forduljunk vissza, menjünk le az állomásra, szálljunk fel az első vonatra, a második megállónál szálljunk le, s onnan valami alkalmi felvisz a fennsíkon meghúzódó falucskába. Mire mi szóltunk, hogy ezt tudjuk, de inkább gyalog szeretnénk odamenni. Láttam a szemében, miközben egy fél percig gondolkodott, hogy teljesen hülyének néz bennünket – minek erőlködni, ha lehet könnyebben is? Aztán ezt mondta: menjetek felfelé, és nagyjából ott, ahol a disznók vannak, találtok egy ösvényt, azon induljatok el.

A disznókat hamarosan megtaláltuk. Vándorolhattak közben, mert semmiféle ösvényt nem leltünk a hegyoldalban. Hát nekivágtunk csak úgy – előbb-utóbb eljutunk oda, ahonnan már nem lehet feljebb menni. Sikerült, nyilván. És az öreg móc házát is megleltük. Öreg móc nélkül. Másfél éve láttuk utoljára. De a meghívás az meghívás, betelepedtünk a pajtába, mint máskor. Holnap ott kell találkozni a többiekkel. Fényképet is készítettünk, négyet-ötöt. Amikor huszonnégy kockás film van a gépedben, takarékoskodsz. Főleg, amikor épp összeér az ég a földdel, és felhők emelkednek a talpad alól.)

Erről mesélek ma neked. Hogy milyen lassan élni. Arról, hogy egyetlen fotó sem maradt meg erről a kalandról – rosszul exponáltunk, vagy tévesen hívtuk elő, már nem tudom. Fejben van meg csak a képsor, szinte film. Ha tudnék rajzolni, vonalakkal vetném papírra. De nem tudok – maradnak a betűk. Arról, hogy az öreg móc első találkozásunkkor csóválta a fejét: Sunteți unguri. Magyarok vagytok. Honnan jöttök? Kolozsvárról? Akkor nem is vagytok azok. Barlangokat kerestek? Hát abból jó sok van errefelé. Ne féljetek a kutyáimtól, öregek már. Annak idején tizenkét kutyám volt. A háborúban aztán odalettek. Jöttek a magyar katonák, kettőt is lelőttek. Bizony. Aztán jöttek az oroszok, és lelőtték az összes többit. Sok barlang van errefelé, meg mindenféle ördöglyuk. Aludhattok a pajtában.

Nem talál meg a zivatar. Amikor a Gellért-hegyet veri, én Szentimrevárosban tekerek. Mire odaér, már Albertfalván taposom a pedált. Semmirevaló játék, tudom, de nekem tetszik. A barátom, akiről meséltem, egy ideje már másvilági barlangokban keresi a továbbjutást. Több más régi cimborám társaságában. Én már csak itt, a felszínen kutakodom, az élet labirintusában igyekszem eligazodni. Meglehet, odalent könnyebb. Csak tervezni kell: mennyi fény, mennyi víz, mennyi élelem.

Holnap vagy holnapután vagy később majd valami másról mesélek. Sóhegyekről. Jégpáncélos vitézekről. Sáskajárás ellen cséphadarókkal kiálló férfiakról. Fotózáshoz használatos villanóporról. Síneket megolvasztani képes vegyületekről. És emberekről – akikről előbb-utóbb talán megfeledkezem, de akikre valakinek emlékeztetnie kell majd engem.

Mert tudom, hogy nincs idő.

És azt is, hogy idő nincs.