Kedves Hrabal úr!

Immár több mint huszonöt éve hiányzik. Pontosan 1997. február 3-a óta. Ezen tűnődtem másfél héttel ezelőtt Prágában, életem során immár sokadik csehországi utazgatásom utolsó állomáshelyén, ahol első utam hova máshova vezethetett volna, mint az Arany Tigrishez címzett sörözőbe, amely az Ön utolsó törzshelye volt – már ami a kocsmákat illeti. De bánjak csak óvatosan a múltidővel: hiszen itt van ma is: neve fölírva a bejárattal szemközti falon, ahonnét a felirat alól egy bronz portrészobor alakjában tekint végig a jelenlévőkön. Az utcára néző két ablak között egy festmény örökíti meg fanyar mosolyát, amellyel ezt a negyed százada itt hagyott világot mindig is szemlélte. És van még egy fotó is, amely itt, az Arany Tigrisben mutatja Önt, írótársa, az akkor éppen friss sütetű köztársasági elnök, Vaclav Havel és az éppen arra járó Bill Clinton amerikai elnök társaságában. A két úriember öltönyben-nyakkendőben, Ön némiképp lazábban, és olyan, minden elfogódottságot nélkülöző közvetlenséggel ráz kezet a világ akkori nagyurával, hogy szinte könyékig csúszik fel a karján a melegítőfelső ujja… – Ez alatt a kép alatt üldögéltem a minap – mert itt jutott éppen hely a mindig zsúfolt műintézetben… Mire lezöttyentem a padra, már ott ragyogott előttem az üvegkorsóba kimért folyékony napsütés, és mellette a kis cédula az első strigulával. Így megy itt az élet azóta is, hogy Ön már nem jár ide – hanem mindig is itt van.

Élet és irodalom – ez vette körül magát: hosszú élete maga volt az irodalom, irodalma meg csupa élet. Minden valamirevaló író esetében így van ez, de maga nagyon-nagyon valamirevaló, tudta is ezt, amikor az összetéveszthetetlenül hrabali arcvonásokat viselő íróhőse „fedettpályás” bajnokként bökött a saját mellére.

A harmadik levelem ez immár Önhöz. Halálakor írtam az elsőt, amikor azt olvastam az újságban, hogy a madarakat etette a kórház ötödik emeleti ablakában, és kizuhant. Ennyi volt a hír, azóta sem tudom, véletlen volt-e – ahogy, persze, azt se tudom, mi is tulajdonképpen a véletlen. Abban az első levélben meg is kérdeztem: mondja, nem írta meg ezt már valahol? Olyan ismerős a kép, mintha Bohumil Hrabal egyik hősietlen hősével történnék mindez... A madáretetés, a repülés reménye, a zuhanás talán mégsem végérvényes valósága...

Most sem tudom, ahogy az első, majd a második alkalommal (meg nem ért kilencvenedik születésnapjára írva) sem, hová is küldjem a levelet. Írásaiból és nyilatkozataiból ismervén valamelyest az Ön életét: egyenesen a Mennyországba adresszálni – valószínűleg pontatlan címzésnek bizonyulna. A Purgatóriumnak meg nyilván rengeteg részlege van, mivel annyira sokfélék vagyunk. És valószínűleg nagy ott a tumultus is, mert ebből az emberfajtából van a legtöbb itt a Földön: a jószándékú gyengékből és gyarlókból… Ezért is gondolom, hogy találkozhat ott esetleg Apával is – akinek nem túl nagy számú gyarlóságai között tartom számon, hogy annak idején nem tanított meg csehül, hogy például eredetiben olvashattam volna Magát. (Az én nagy számú gyarlóságaim mellé viszont talán jó pontként írhatom, hogy szerény ösztönzésemre helyettem legalább a nagyobbik lányom megtanulta ezt a nyelvet…)

A Purgatóriumnál tartottunk… Szóval talán még én is ott érem majd magukat… Nyilván ott vannak írásainak szereplői is, vagyis akikről őket mintázta. Akik a prágai és nymburki sörözőkben próbálták tisztára mosni a lelküket, amíg itt éltek. Nemcsak a smichovi vagy a pilzeni ősforrásból csapolt folyadékkal, hanem emberi szóval is. Hrabal úr, mondja, hogy megy ez odaát...?

Bevallom, nem lepett meg, hogy korábbi leveleimre nem kaptam Öntől névre szóló választ, de újra meg újra elővett könyveiből (egyiket magammal vittem erre a mostani útra is) azóta is folyamatosan felelget. A maga sajátos módján, nem mindig arra, amit tudni szeretnék, gyakorta arra inkább, amit tudnom kellene. Például, hogy leginkább a félelmeink bátorítanak minket.

Nem csak arra gondolok, amit azóta sokan felróttak Önnek, hogy olykor gyöngének és gyávának mutatkozott, hogy félelmében szóba állott azokkal, akikkel a legkevésbé kellett volna. Most talán arról jut ez eszembe, hogy betértem abba A két macskához címzett sörözőbe is, amelynek szomszédságában ma is rendőrség működik, és ahol – az Ön vallomása szerint is – történtek ilyen szóbaállások… Persze, hogy kik miért és miképp – gyanútlanul, óvatlanul, karriervágyból, merő félelemből vagy akár másokat is menteni próbálván – keveredtek beszélgetésekbe olyanokkal és olyasmikről, akikkel és amikről nem kellett volna: az igencsak árnyalja a fájdalmas tényt. És persze, könnyebb erről ítélkezni ma, különösen pedig annak, akit nem fenyegettek, nem kényszerítettek ilyesmire – mint megtenni, illetve meg nem tenni abban a légkörben, akkor.

Amit viszont Ön félelmében tett, azt később bátran megvallotta, és ugyanilyen bátran merte szégyellni is. És ez sem akármilyen teljesítmény! Az emberi vétkek sokfélék és tengernyiek, mégis alig tűnik fel itt-ott a bűnbánat világítótornya...

Ön tudta, mi a félelem, ezért lehetett bátor is. Az életben és főként az írásban. Nemcsak vallotta, hanem példájával bizonyította is, hogy nem igazi író az, aki nem ijed meg olykor attól, amit ír. Ön is gyakran megijedt – és írt tovább. A hétköznapok szavaiból szőtt költői nyelvén, a sokszor derűs történetek felszíne alatt láttatva az emberi lélek riasztó sötétségeit is. – És ezzel máig sokunkat bátorít.

Bátorítson tovább! Mint látjuk, nagy szükségünk van rá. Onnét, ahonnan Ön visszanéz ránk, nyilván megfigyelhető, hogy milyen aggodalmasan – de olykor elszántan is – markoljuk a söröskorsó fülét… És én – immár hazatérve is – egy ideig még biztosan minden este Hrabalt olvasok.