A jelenükkel elégedetlen, a jövőjükért aggódó emberek száma a belátható időben csak gyarapodni fog – háború a szomszédságban, ijesztő energiaválság a tél közeledtén Európában, elszabadulni látszó infláció világszerte…

Bölcsnek lenni annyit tesz, hogy az ember igyekszik változtatni mindazon, amin kell és lehet, beletörődik abba, hogy ezek közül sok mindenen nem lehet változtatni. És ami a legfontosabb talán: hogy ezeket többnyire meg tudja különböztetni…

A Szent István-i Magyarország persze nem pusztán az első király korának országát jelenti: nem haláláig, 1038-ig tartott, hanem még 880 évig… Tegyük hozzá: úgy ahogy, és annyira amennyire.

Ön tudta, mi a félelem, ezért lehetett bátor is. Az életben és főként az írásban. Nemcsak vallotta, de példájával bizonyította: nem igazi író az, aki nem ijed meg olykor attól, amit ír. Ön is gyakran megijedt – és írt tovább.

Ezer esztendő és egy emberöltő emlékei az elfeledett városban, ami képes megmutatni a választ a lét nagy kérdéseire a benne honosaknak: Esztergom, az örök otthon.

Kilencvenéves Rosdy Pál, szerzőtársunk, a múlt és a jelen, a hazai és a világegyház, a történelem, a politika és a teológia kérdéseiben egyaránt tájékozott, levéltárosi erényeit máig megőrző vérbeli újságíró, akit az Új Ember műhelyében volt munkatársa-barátja köszönt.

A Három pápa magyar írnoka címet viselő könyvnek beszélgetőtárs szerzője, Elmer István, nem regényt álmodott „hőséről”, nem beszélt róla, még kevésbé helyette, hanem hagyta, és segítette őt beszélni. A nehezebbet választotta: kérdezett és hallgatott. És akit kérdezett, az beszélt.

Egy jó kollégát, aki elhuny, addigi munkatársai (és jó esetben főnökei is) saját halottjuknak tekintenek. Így voltunk (sőt vagyunk máig) vele mi is – azt hiszem, sokak nevében fogalmazhatok így, többes szám első személyben –, akik akkoriban, 1981 táján az Új Ember körül tébláboltunk. Őszintén saját halottunknak tekinthettük őt, mert komoly veszteséget éreztünk.