Vannak bűvös számok: 3, 7, 13, 48, 56, 68, 89… Mi minden juthat az ember eszébe róluk: a királyfik, a törpék, a balszerencse, március, október, gyerekkor-ifjúkor, a reménykedés… Maradjunk most az 56-osnál. Ezt a számot évtizedekig veszélyes volt szóba hozni is. Vannak bűvös számok… Ma már nemzeti ünnep és munkaszünet társul hozzá – ünneplünk, ahogy tudunk – pontosabban ki hogy tud… De ne felejtsük el soha, hogy évtizedekig szó sem lehetett ünnepről, közös emlékezésről. Ennek a gondolatától is rettegett a hatalom és rettegett a nép többsége is. A félelem és a féltés munkált milliókban 1956 novemberében, és ez aztán csak fokozódott, amikor beindult a megtorlás gépezete.

Emlékszem, Apa is félt. Annak idején a vállalati munkástanács tagjává választották, de ennek végül nem lettek drámai következményei. Vagy inkább úgy kellene fogalmaznom: nem voltak drámaiak a következmények. Hosszú időre alacsonyabb beosztásba került, kimaradt a fizetésemelésekből és a jutalomosztásokból, de mi volt ez az akasztásokhoz, a hosszú börtönévekhez képest... Félt és féltette a gyerekeit, mindig hozzáfűzte, ha a huszadik század nagy balsorsfordulóiról beszélt nekünk, hogy erről ne szóljunk az iskolában…

De ezt az után mondta, hogy ő maga beszélt róla nekünk: Trianonról, a II. világháborúról, a felszabadulás fedőnevű megszállásról, az egyházüldözésről, a diktatúráról. Félt és féltette a gyerekeit – éppen ettől a diktatúrától.

Féltek és féltettek minket ferences szerzetes tanáraink is, akik között többen is voltak börtönviseltek. 1966. október 23-án például minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen elmaradt a kimenő – és mi, noha minden ellen ágáló kamaszok voltunk, egyetlen szóval nem kérdeztük őket. Szót értettünk egymással – ez ügyben – így is, ezzel a beszédes szótlansággal.

Féltek és féltettek sok mindent évtizedeken át Magyarország lakói. Az emberek többségében csak nagyon lassan oldódott, illetve inkább csak tárgyát változtatta a féltés. Már nem a maguk vagy családtagjaik életéért, hanem lassacskán gyarapodó javaikért aggódtak, további szerény gyarapodásukat féltették. Így teltek az évek, több mint három évtized: a lelkekben is vastagon beszórták homokkal az utcákon és a börtönudvarokon kiontott vért, a felejtés volt a ki nem mondott ára a valamelyest emberszabásúbb élet lehetőségének.

A rendszerváltásnak nevezett hatalmi átrendeződés első nagy és reményteljes gesztusa ’56 mártírjainak szimbolikus újratemetése volt. De azóta is voltak időszakok, amelyek rávilágítottak: aki nem képes felejteni, arra továbbra is nehéz idők várnak ebben az országban. Mert bizony csak a felháborodástól remegő gyomorral lehetett szemlélni, hogy a forradalmat követő „rendteremtésben” szerepet vállalt karhatalmista lett a „rendszert váltott ország” második, szabadon választott miniszterelnöke. Hogy ő és egykori harcostársai, azok rokonai és üzletfelei kisajátították az általuk vérbe fojtott forradalmat, és megtörténhetett, hogy a mai magyar ellenzék vezéralakja, az akkori miniszterelnök kordonokkal tartotta távol a nemzetet az emlékhelyektől, és rohamrendőröket vezényeltetett az emlékezőkre.

Nem tudom elfelejteni, amit láttam könnygáz marta saját szememmel alig tizenhat évvel ezelőtt a szerkesztőség ablakából, a pesti Kossuth Lajos utcában: azt a földön fekvő, vérző embert, akin négy hatalmas, arctalan, azonosíthatatlan lény térdelt és dolgozott a gumibotjával, kézbilincsével, és akibe minden hasonló kinézetű, arra elrohanó alak belerúgott… Mások láttak ilyesmit a Madách téren, a Károly körúton, a Belgrád rakparton. Vagyis nem egy ilyen esemény történt akkor, 2006. október 23-án, a magyar forradalom ötvenedik évfordulóján.

De ne legyek igazságtalan: méltó ünneplésekre is sor került, könyvek, emlékező cikkek és tanulmányok sora is megjelent ’56-ról az utóbbi évtizedekben – sok minden kimondatott, elmondatott. Ott van a nyomtatott oldalakon, a korszerű hangrögzítő eszközökön. De ott van-e az emberek lelkében?

Súlyos és fájdalmas vétek (volna) elfelejteni, hogy október 23-a remény ünnepe volt. A reményé, hogy a dolgok nem egyszerűen más, hanem valóban jó, de legalábbis az eddiginél jobb irányt vehetnek. Ennek az ünnepnek ez a tartalma…

Most is, idén is, amikor a helyzetükkel, jövedelmükkel, megbecsültségük mértékével méltán elégedetlen pedagógusok készülnek tiltakozni, hangot adni jogos követeléseiknek. Hogy milyen megfontolásból, vajon kiknek miféle hátsó gondolataitól tüzelve éppen október 23-án – azon azért el lehetne gondolkodni…

Nem tagadhatjuk: van okuk a pedagógusoknak (is) az elégedetlenségre. Nekik is, de mondhatnánk más szakmai közösségeket, embercsoportokat, társadalmi rétegeket is. És a jelenükkel elégedetlen, a jövőjükért aggódó emberek száma a belátható időben csak gyarapodni fog (velem együtt máris eggyel többen vannak) – háború a szomszédságban, ijesztő energiaválság a tél közeledtén Európában, elszabadulni látszó infláció világszerte…

Forradalmasítani tömegeket óriási felelősség – megfogalmazott jövőkép híján szítani a feszültségeket, bőszíteni az elégedetleneket bűnös felelőtlenség.
Ötvenhat emlékéből is tudjuk: minden forradalom a nemet mondással kezdődik. De felelősséggel csak az teheti ezt, aki világosan látja, mire is mond nemet. Ja: és hogy mire mond igent…