Milyen jó, hogy nem én szerkesztem az Országútat! – ez arról jut most eszembe… (Lám csak, mintha máris ott tartanék, amiről az anekdota szól, amely szerint Emlékezés Illyés Gyulára címmel az egyik emlékező mondandóját imígyen kezdte volt: „Mi ketten, Gyulám, de főleg én…”) Milyen jó, hogy nem én szerkesztem az Országútat, mert tizenöt évvel ezelőtt kis híján sikerült szó nélkül elmennie az akkor általam szerkesztett lapnak nagyra becsült, nélkülözhetetlen és ráadásul kedves munkatársunk hetvenötödik születésnapja mellett. Akkor csak majdnem, most már alighanem üzembiztosan sikerülne, szóval már csak ezért is jó, hogy nem én szerkesztek itten…

Merthogy az egykori Új Ember egykori újságírója manapság az Országútnak is munkatársa – ha nem ugyanazzal a termelékenységgel is, de csökkenni nem látszó figyelemmel és lelkesedéssel. Mentségre nincs szüksége, így csak magyarázatul mondom, hogy az annak idején hetvenöt éves kolléga, Rosdy Pál ezekben a napokban tölti be kilencvenedik életévét.

Meggyőződésem, hogy akárcsak annak idején, most se volt elejtett szava sem arról, hogy ilyen szép, kerek évforduló közeledik az életében. De nincs ebben semmi meglepő, hiszen a legritkábban beszél önmagáról. Már annak idején is – már akkor sem fiatalodott –, ha olykor az egészségi állapotáról kérdeztük, legyintett, majd fölemelte a mutatóujját, és

mondott valami érdekeset: a múltból vagy a jelenből, a hazai vagy a világegyházról, történelemről, politikáról vagy teológiáról.

Így csinálta már in floribus, közel ötven éve is, amióta csak ismerem. Már akkor is folyton újságokkal a hóna alatt láttam: példájaként annak, hogy a jó újságíró előbb tájékozódik, azután kezd tájékoztatni. A hétköznapi beszélgetések, munkamegbeszélések terén ez éppúgy jellemezte őt, mint amikor cikket írt vagy a híroldalt szerkesztette. Kedves kollégám (talán nem veszi bizalmaskodásnak, ha öreg barátomnak is nevezem) nem azzal pirított ránk igazán, hogy tájékozottabb nálunk, fiatalabbaknál, hanem azzal, hogy érdeklődőbb. Kíváncsi arra a világra, amelyről és amelyhez szólni akar.

Nem az „alanyi költők” táborából került az újságírásba, hanem a levéltárosokéból. Nyilván innen származik a tények, adatok iránti tisztelete, a „lila ködöktől” és a nagy indulatoktól való tartózkodása. Újságíróként elsősorban nem a maga véleményét akarja megosztani az olvasókkal, hanem tudását, információit.

Hogy mit gondol a világról, azt elsősorban azzal juttatja kifejezésre, hogy miről beszél és ír, milyen híreket ad tovább.

Rosdy Pál, a mesterség művelt művelője ugyanis megtanulta azt, amit sajnálatosan kevesen tudnak, vagy amiben kevesen bíznak: hogy egy jól szerkesztett hírösszeállításban gyakran nagyobb meggyőző erő lehet, mint egy lánglelkű vezércikkben.

Legszemélyesebb mondandóit többnyire nem publicisztikákban, hanem személyes beszélgetésekben adta tovább, néha csak két-három mondatos tömörséggel. Hosszúra nyúlt, mindenféle emberi nyűglődésektől küzdelmes lapzárták után néha bejött a szobámba: egy ilyen alkalommal hallottam tőle – nyilván nem vigasztalásnak szánta, inkább jó tanácsnak –, amit azóta életem egyik mottójaként ismételgetek: „Hinni kell, mert a tapasztalás ritkán adatik meg… Amikor nincs remény, akkor kell bízni igazán…”

Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke gratulál Rosdy Pálnak (makusz.hu)
 
Tizenöt évvel ezelőtt, hetvenötödik születésnapja alkalmából – iránta való tiszteletem és nagyrabecsülésem jeleként – magamnak és magunknak azt kívántam, hogy az ő munkabírásával, munkakedvével és munkamoráljával, a mesterség iránti tiszteletével és alázatával dolgozhassunk – ne akkor, amikor majd olyan idősek leszünk, mint ő, hanem mostantól, rögtön. Mert olyan értékek ezek, amelyek híján nem lehet jól és tisztességgel művelni ezt a mesterséget (sem). Neki pedig – vagy lehetséges, hogy önző módon ezt is magunknak kívántam elsősorban? –, hogy

még jó ideig adjon példát nekünk ezekből az erényekből.

Mindezt nem tudom nem megismételni. A kilencvenéves Rosdy Pálnak ugyanakkor most mégis illene valami újat is kívánnom. De mit?

Eszembe jut, hogy pályám elején egy alkalommal ott lehettem egyik főpapunk nyolcvanadik születésnapjának ünneplésén. A rangos emberek rangos köszöntői után idővel odasomfordáltam hozzá – kedveltem az öreget –, dadogtam pár közhelyet, aztán a porcelánbolti elefánthoz hasonlatosan megkérdeztem, hogyan bírja az öregséget. Ő – ahelyett, hogy megsértődött vagy kioktatott volna – nem a saját nyavalyáival hozakodott elő, hanem engem kezdett vigasztalni. „Ne féljen az öregedéstől, édes fiam, idővel meg lehet szokni… Meg aztán

minél öregebb az ember, annál lassabban öregszik.”

Látta, hogy nem értem, ezért egy jóságos gyógypedagógust megszégyenítő türelemmel folytatta: „Hány éves maga, fiam?” Harminc, dadogtam még mindig értetlenül. „Látja, maga harminc év múlva kétszer olyan öreg lesz, mint most. De én…”

 

A matematika – akárcsak a teológia és sok más egyéb – komoly és egzakt tudomány, nincs okunk benne kételkedni. Ennek szellemében tehát azt kívánom a kilencvenéves Rosdy Pálnak, hogy – ha olykor fáradtabbnak, nyűgösebbnek érzi is magát, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt – tartson ki a helyén, és dolgozzék tovább, úgy, ahogyan mindig is tette, mert nagy szükség van rá. Persze nem akarja őt senki kizsigerelni, senki se várja ezt tőle az idők végezetéig. Csak addig, amíg a nála gyorsabban öregedő fiatalok utol nem érik.

Isten éltesse!

Nyitókép: Rosdy Pál előadást tart a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége tanulmányi napján (makusz.hu)