Pilinszky ugyanis akkor már évtizedek óta „vitte a lapot”. Nem, nem a hátán, és azt se mondhatnám, hogy lankadatlan szorgalmával, folyamatos jelen-létével – nem volt egy igevonó típus… Inkább amolyan „lobogónk Petőfi”… Korántsem ő tette a legtöbbet azért, hogy előbbre jussunk (hogy hitbuzgalmi lapocskából keresztény szellemiségű orgánum legyünk), de sok-sok lépéssel járt azok előtt, akik ezen fáradoztak. És aki elöl jár, az akarva-akaratlan irányt ad az igyekezeteknek, és tempósabb haladásra ösztönzi az igyekvőket.

Jancsi, vagy János volt ő mindannyiunknak a szerkesztőségben – nekem, a kezdő gyakornoknak is az első pillanattól. Mindenki tudta, hogy nagy költő – olvastuk! –, aki szerette, ezért (is) szerette, aki nem, nyilván ezért (is) nem szerette. Előbbieknek, utóbbiaknak is volt okuk, hogy úgy érezzenek iránta, ahogyan. Van abban valami nagyszerű, ha az ember egy zseni társaságában lehet – abszolút kezdőként nekem könnyű volt így éreznem. Van abban valami nyomasztó, ha az ember egy zseni közelében kénytelen dolgozni – akinek, láthatóan nem ér a nyomába. (Ki tudja, én mit éreztem volna, ha akkoriban nem pályakezdő vagyok, hanem olyan idős, mint most…) János nem volt jó újságíró. Ha a szerkesztője lettem volna, én is sokat szenvedtem volna emiatt. Az öreg kollégák úgy mesélték: nehezen írt meg egy hírt, egy tudósítást – úgy, ahogyan azt egy újságban elvárják a munkatársaktól. Szinte bármikor képes volt rá, hogy lapzárta után másfél nappal hozza a megrendelt kéziratot. „De szerintem jól sikerült…” – mondta ilyenkor, az angyali mosoly és az emberi zavartság elegyével az arcán. Istennek hála, volt annyi bölcsesség a lap vezetőiben, hogy idővel belátták: az Új Ember számára Pilinszkyben éppen 
az az igazi nyereség, hogy nem azt adja, amit várnak tőle. Amikor eleinte még osztották neki a feladatokat, középszerű tudósításokat írt, máskor viszont valami elementárisan újszerűt, amitől a kéziratát gondozó szerkesztő majdnem leesett a székéről. Mert Pilinszky úgy mutatta fel egy rövid jegyzetben, miniesszében (ez lett az ő igazi prózaírói műfaja) az emberlét drámáját, hogy a szerkesztő a saját személyes élete fölötti megrendülést élte át – ez gyakorta látható is volt az arcán –, és csak percek múlva volt képes kinyögni (visszatalálván a szerepébe), hogy „jó írás, mehet”.

Mint a legnagyobbak, Pilinszky János író, költő abban volt nagyszerű, hogy kimozdította magabiztos szellemi-lelki pozíciójukból az olvasóit, akik így érzékenyebbé váltak valami újnak a befogadására.

Ezt tette utolsó nyilvános szereplése alkalmával is, az Új Ember stábjának író-olvasó találkozóján, Szombathelyen, 1980 decemberében. Az akkori főszerkesztő méltóságteljesen bevezette az estet, aztán mi mindnyájan mondtuk olvastuk a magunk bölcsességeit – a publikum derekasan állta, tapsolt, amikor kellett, nevetett, amikor poént sejtett, szóval rendben „végrehajtottuk a hallgatókon a magunk művészetét”, ők meg illedelmesen tűrték. 

Pilinszky volt az ász, ő maradt a program végére. Elkezdte olvasni a verseit. El-elcsukló vékony hangján szólaltak meg a veretes versmondatok, mi meg riadtan érzékeltük, hogy a közönségen valami zavart feszültség kezd úrrá lenni. Éreztük a levegő remegését, attól féltünk, hogy botrányba-nevetésbe fullad az est. De János rendületlenül olvasott. És az értetlenség botrányának kirobbanása előtti utolsó pillanatban egyszerre légritka lett a tér, az eldobott kés is megállt volna a levegőben. Az emberek lélegzetüket visszafojtva hallgatták a költőt. Előző zavarukon túljutva valami mélyebb érzékenységgel hallgatták azt a mutáló kamaszfiú-hangot, amely immár létük legmélyére tapintó szavakat mondott.

Amikor meghalt, a személyes veszteség okán őszintén a saját halottunknak tekint(h)ettük. Azon a kora nyári délutánon döbbenetesen sok ember kísérte őt az utolsó útján a Farkasréti temetőben. Úgy volt a sajátunk, hogy mások is a magukénak érez(het)ték.