„Mü kézdii keresztények s újságírók s írók alázatosan és töredelmes szűből akarók Nagyságtoknak s Szentségteknek nyomorúságos életünket jelenteni. Münekünk az életünk hasonló az oktalan barmokhoz, kik soha az Istent dicsirni nem tudják a saját székükben, hanem csak az oktalanságban élnek. Ezért Kendtek a hibások, még csak Kézdiszékünk vagy Kézdivásárhelyünk nevét sem hagyják nekünk nyugudtan leírni, azt, hogy kézdiiek vagyunk, mert a helyesírás-ellenőrző jó vastag pirossal aláhúzza. Mondják Kendtek, mit vétettünk mü, hogy így bánnak velünk? Métt kellett az isteni elrendeltetéssel szembemenően szabályozni a nyelvet? Métt kellett azt mondani az AkH. 175/b pontjában, hogy >>a több elemből álló magyar nyelvű helységneveket, valamint általában a helységrészneveket<< kis kezdőbetűvel írjuk (ez még hagyján), és >>az i-re végződő ilyen nevek i-képzős származékának végén csak egy i-t írunk<< (ez mán nem hagyján)?
Hát normálisak Kendtek?” – És ez még csak az eleje Sántha Attila nyelvőr rovatunkban megjelent, szegény kézdiiek nevében írott interpellációjának, amelynek már a címe sem kertel: Levél a Helyesírási Bizottsághoz.
Szakolczay Lajos hajdani, Kertész utcai dolgozószobájában
Fotó: Bakos Zoltán
Ám ez korántsem minden, mert az irodalmi rovatban olvashatnak még interjút a t'örökségünk sorozat újabb, tehetséges ifjú alkotójával, Sarnyai Benedekkel Ada Kaleh antikommunistái címmel, illetve a magyar művészet- és irodalomkritika egyik legjelentősebb képviselőjével, a friss Méhes György-díjas Szakolczay Lajossal, és – nem utolsósorban – Turczi István Verebes György festményei „mögé” írt versét.
