Nem az iskolának…

Az első latinórák egyikéről őrzöm a közmondást: non scholae sed vitae discimus. Közel ötvenhat éve, az esztergomi ferences gimnáziumban Antal atya baritonja betöltötte az osztályt, és a mondat máig megragadt az emlékezetemben: hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ma már senki nem akarna latin közmondásokból (sententia) vizsgáztatni, mégsem sikerült elfelejtenem ezt a régen tanult mondatot, amely önmagát látszik igazolni: ezt valóban az életnek és nem az iskolának tanultam – mint például a tudományos szocializmust és a munkásmozgalom történetét, vagy akár az építőanyagok és a vízépítés tudnivalóit, amelyek a „hivatalos világnézet” eltűnése, illetve életutamnak az építőipartól történt elkanyarodása után váltak feledhetővé…

Az életnek szóló tudásunk része ezek szerint az is, hogy megkülönböztessük: mi az, ami az emlékezetben megőrzendő, és mi a feledni való, vagy legalábbis felejthető. Fontos tudás ez. Jó, hogy együtt élünk mindazzal a jóval, ami történt velünk, és jó, hogy sikerült elfelejtenünk a minket ért sérelmek többségét.

Szerencsésnek mondhatom magam azért is, hogy emlékszem a bölcsesség egyik meghatározására (definitio). Eszerint bölcsnek lenni annyit tesz, hogy az ember igyekszik változtatni mindazon, amin kell és lehet, beletörődik abba, hogy ezek közül sok mindenen nem lehet változtatni. És ami a legfontosabb talán: hogy ezeket többnyire meg tudja különböztetni…

Repetitio est mater studiorum – hallom ötvenhat év távolából esztergomi ferences tanárom zengzetes hangján, hogy az ismétlés a tudás anyja. (Ehhez, így vén fejjel magamban gyakran hozzáfűzöm: és az unalomé is – így hát a tudás és az unalom legalábbis féltestvérek…)

Annak idején, gyerekeim iskolakezdésének első heteiben mindig eszembe jutott, hogy számomra is újabb tanév következik – az utóbbi évtizedben meg pedagógussá lett lányom és a férje juttatják ezt eszembe... Nos, ebben a most kezdődő új tanévben a valóban szükséges új praktikus tudnivalókon túl (mint például az elektronikus kütyük értelmes és mértéktartó használata), a környező világ változásainak tudatosítása mellett, illetve ennek részeként újra és újra meg kell tanulnom (és ha netán már unom, akkor is át kell ismételnem), készségszintre kell fejlesztenem nekem is egyet-mást. Például a megkülönböztetés (disztingválás) karizmájának gyakorlását. Például következetesen különbséget tenni a hazugság és a tévedés között. El kell mélyítenem magamban azt a tudást, hogy nem feltétlen ostoba és rossz az az ember, aki ostobaságot mond vagy rosszat cselekszik. Meg kell tanulni megkülönböztetni a befogadást és az elfogadást az önfeladástól, a menekülést az inváziótól. A jót a rossztól, a bűnt a megátalkodottságtól. A tisztes gyarapodás mértéktartó igyekezetét a harácsolástól. Újra és újra tudatosítani kell magunkban, hogy a szelídség és a türelem nem azonos az akarat gyengeségével, a tohonyasággal vagy a közönnyel, ahogy a hőzöngés sem a jogos és értelmes tiltakozással.

A józanság sem azonos a szenvedély hiányával. Józanul, mértéktartó bizalommal kell fogadni például a Saulokat, valahogy úgy, ahogy az apostolok tették (akik tudták – és képesek voltak ezt még az érintett személlyel is megértetni! –, hogy Saulból csak úgy lehet Pál, ha előbb leesik a lóról...), bizalmukról biztosították őt, de nem sorolták rögtön az első sorba, hanem elküldték pár évre Tarsusba, hogy szője szépen a sátrakat… Történelmi tény ez, de hát, mint már az első latinórákon megtanulhattuk: historia est magistra vitae – vagyis a történelem az élet tanítómestere.

Sok és sürgős tanulnivalók várnak a diákokra a most következő tanévben is – nem az iskolának, az életnek. Az persze kérdés, hogy lesz-e elegendő és megfelelően képzett tanár, aki képes és hajlandó is megélni abból a méltatlan bérből, amely nekik, a nemzet napszámosainak jut – miközben mondjuk a parlamenti képviselők eddig sem szerény alapfizetése és mindenféle juttatásai derekasan emelkedtek az idén tavasszal is – ráadásul igazságosan: pártállástól függetlenül…

Az viszont nem kérdés, hogy nekünk, a társadalom többségét kitevő, már korántsem iskoláskorú felnőtt lakosságnak is sok további életfontosságú tanulnivalónk lesz az elkövetkező hónapokban. Be kellene látnunk a régi bölcs intelem időszerűségét: Legyen elég a kevés! Például meg kellene tanulnunk úgy gazdálkodni, hogy jövedelmünk gyorsuló elértéktelenedéséből minél kevésbé következzék életünk általános értéktelenedése… Meg kellene tanulnunk, hogy a híradásként sujkolt, egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondó harsogásból is kihalljuk, amit feltétlen tudnunk kellene, hogy ne vakon támolyogjunk a fényárba borított sötétségben. És mindezeket gyerekeinknek és unokáinknak is folyamatosan tanítgatnunk kellene – akiknek pedig valamiként sikerült már leszokniuk arról, hogy szüleiktől próbálják eltanulni, hogy mit és hogyan… Igen: tanítanunk kellene őket, miközben mi sem vagyunk igazán birtokában a tudásnak… Igaz, erre is van egy kétezer éves tapasztalatot őrző latin közmondás: docendo discimus, vagyis tanítva tanulunk…

Ma már ritkaságszámba mennek azok a középiskolák, ahol még tanítanak latint. De magyarul vagy akár korunk dadogó világnyelvén (broken english) legalább tanítják-e még a régi sententiák időtállónak, mi több, időszerűnek tűnő tudnivalóit? Nem is tudom, miért ez jut hirtelen eszembe – si vis pacem, para bellum… Ha békét akarsz, készülj a háborúra…
Nehéz tanévünk lesz.