Melyik? Hogyhogy melyik? Van több is? Hogyne lenne! Éspedig? Van például a „szocialista Magyarország”, amelyről harmincegynéhány éve a legtöbben azt hittük, hogy immár végleg vége van, de az ember néha kicsit elbizonytalanodik... A szociális igazságosságtól ugyan még távolabb vagyunk, mint annak idején, de a tucat esztendeje mindent megfellebbezhetetlen magabiztossággal kritizálók és velük szemben a szünetmentesen sikerpropagandázók látványa, és az egész, nehezen csillapuló hangzavar nem (vagy mondjam inkább így: sem…) növeli bennem az otthonosság érzését.
Nem szívesen szapulom azokat, akikkel alapvetően egyetértenék. Pláne, ha kicsit szerényebben, realisztikusabban fogalmazának, és valamivel visszafogottabban intézkednének… Mert olykor bizony maguk rombolják a hitelességét annak, amit célként megfogalmaznak, és amit magam is helyesnek és kívánatosnak ítélek.
Azokat se szapulom szívesen, akikkel nagyon nem tudok egyetérteni, pedig még az elveik többsége is idegen és riasztó a számomra. De ők – vagy ahogy az én számon is kicsúszik olykor: „azok” – se egészen egyszerű képlet.
Könyvtáramat rendezgettem a múlt héten, és a magyar irodalom alkotóinak polcsorain kezembe akadt egy kötet, amelybe elég régen lapoztam bele legutóbb. Szerzőjét sosem soroltam a magyar költészet legnagyobbjai közé, de olykor jóleső érzéssel olvastam a sorait. Pedig komoly előítéletekkel viseltettem iránta, mielőtt olvasói kapcsolatba kerültem volna vele. Ez a Váci Mihály nevű költő vallott elveit tekintve „azok” közé tartozott, de valamiképpen ég és föld választotta el tőlük. Vagyis nem valamiképpen, hanem konkrétan valamiben: emberi és költői tisztességében. egyik versében azt írta valamikor a hatvanas években, hogy „Van egy másik Magyarország…”, ahol értelem és tisztesség vezeti a dolgozó embert, aki tudja, hogy a másik életét emberibbé téve válik igazán emberhez méltóvá az övé is. Ez a „másik Magyarország” például ugyanolyan messzire volt az akkori „szocialistától”, mint a mostani „demokratikus jogállamtól” – ha nem sikerült volna elég jól hangsúlyoznom az utóbbi szókapcsolatot, akkor külön megemlítem: idézőjelben használtatott…
Sok szó esik az utóbbi harmincegynéhány évben (legalábbis sokkal több, mint azt megelőzően) a Szent István-i Magyarországról is, amelynek ugyan többet tudunk ma az eszményeiről, mint mindennapi életéről, de ez nagyjából így van napjainkban is. A célirányosan megválogatott botrányeseményeken és szemfényvesztőn díszletezett sikerkrónikákon túl ma sem igen értesülünk az igazi mindennapokról, sokkal inkább a nagy távlatra tekintő tervekről – a másik oldalról pedig csakis a lesújtó kritikákat halljuk. A régi mindennapok ezer év homályába vesznek – a maiakat miféle homály rejti el érdeklődő szemünk elől? És ezt a homályt nem oszlatja a legparádésabb tűzijáték sem.
A Szent István-i Magyarország persze nem pusztán az első király korának országát jelenti: nem haláláig, 1038-ig tartott, hanem még 880 évig… Tegyük hozzá: úgy ahogy, és annyira amennyire.
Nemrégiben nagyobb baráti társasággal a Felvidéken jártunk. Gyönyörű középkori templomokat láttunk, káprázatos szárnyasoltárokkal – egyik útitársunk felsóhajtott: ha nem jön a török, most otthon is láthatnánk ilyeneket. Valóban: hiszen lényegében ugyanez a kultúra virágzott az Alföldön és a Dunántúlon is, mint a Felvidéken. Csakhogy az odahaza – fogalmazódott meg bennem – elpusztult, ez meg itt – elveszett, vagy mondjuk úgy: odalett. A régi Magyarország gazdag kultúrájától tehát nemcsak időben, hanem térben is messzire kerültünk.
A lőcsei Szent Jakab-templom, a kassai dóm, Pál mester szobrai, a zsigrai erődtemplom freskósorozata egy olyan ország emlékét idézi, amelyben – és itt jön az eszmei mondanivaló! – tudásuk legjavát adták azok a kőfaragók is, akik a magasban elhelyezett vízköpőket faragták, amelyeket szinte senki sem látott. Ez valóban egy másik Magyarország volt. Ne legyen bennünk semmi naivitás: ott és akkor sem volt mindenki becsületes és törvénytisztelő, de a tisztes munkálkodás és a tisztességes viselkedés és gondolkodás valamiképpen még zsinórmértéknek számított. Akkor még mintha az egyszerű kőfaragó is tudta volna, hogy ami alulról esetleg nem látható, azt is látja valaki.
Lehet, hogy akkor fogjuk igazán itthon érezni magunkat itthon – politikai pártállástól, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünktől függetlenül –, ha képesek leszünk felkutatni és megőrizni, a lehetséges módon és mértékben valamiképpen helyreállítani vagy újrateremteni ezt a nemcsak térben és időben, hanem emberi mentalitásában is messzire került Magyarországot?
