A harmat áztatta pipacsok szégyenlősen, összezárt szirmokkal álltak sorfalat a járda szélén. Hűvös volt a májusi reggel, habár ragyogott a nap a felhőtlen kék égen. Akár meg lehetett volna számolni a Naszály kőtömbjeit a tiszta levegőben. Amint a férfi beindította a motort, felbődült a hangszórókból a Nirvana dala. Ha egyedül autózott, mindig ezt hallgatta. A gyerekei csak úgy emlegették: „Apa zenéje”. Az asszony fázósan húzta össze magán a kardigánt, és kikapcsolta az előzőleg maximális fokozaton hagyott üléshűtést.
A nárciszmezőnél kanyarodtak rá a pócsmegyeri útra. A virágok nemrégen még sárgálló szőnyege helyett már csak a zöld levelek látszottak, hosszan elnyúlva, egészen a tanyáig. Az útról is észrevehették Pitypangot, ahogy hatalmas fejét alig mozgatva tűrte a fejést. Kéthetes borja mellette reggelizett, vödörből habzsolta a számára kiporciózott anyatejet. Két nappal előtte a gyerekekkel testközelből nézték végig a délutáni etetést. Jót derültek a mohó bocin, aki ifjú étvágyával legszívesebben a vödröt is bekebelezte volna.
A közlekedési dugót nem ismerték a Szigeten, most mégis szinte tömött kocsisor jött szembe. Munkába, iskolába érkeztek az emberek, sokan a komphoz igyekeztek. A férfi és az asszony is a komphoz igyekezett, de ezúttal ellenkező irányba. Háromnegyed kilenckor indult Visegrádról Nagymarosra. Kényelmes, félórás autóút állt előttük.
– Nem baj, ha elzárom a zenét? Inkább beszélgessünk! Végre kettesben vagyunk egy kicsit. Szeretek veled kirándulni – indított az asszony. Megcirógatta férje jobb karját.
– Jó – válaszolt a férfi. Egy pillanatra a felesége felé fordult, majd tekintetét visszaszegezte az útra.
– Miről beszélgessünk? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom – felelt a férfi. – Amiről szeretnél.
– Beszéljünk a nyárról! Te mikor tervezed meglátogatni anyádékat? Krisztiánnal együtt? Tudod, hogy ő kétszer is akar náluk lenni. Még mindig a kedvenc programja, ha a nagyanyjával horgászhat. Mégy vele, hmm?
– Még nem tudom.
– Apropó, mi újság anyádékkal? Beszéltél vele mostanában?
– Igen, pár napja felhívtam.
– És hogy vannak?
– Jól vannak.
– Mit mesélt?
– Semmit. Semmi különöset.
Az út két oldalát akácfák szegélyezték. Fürtökben csüngtek rajtuk a fehér virágok. Az asszony leengedte az ablakot és kihajolt. Mélyeket szippantott a mézillatból.
– Mesés! Amíg nem virágzottak, nem is tűnt fel, hogy ennyi akácfa van errefelé – tűnődött.
– Bár ne lenne. Nem őshonos faj – húzta el a száját a férfi. – Tudtad, hogy régen szőlő volt a pócsmegyeri homokdombokon? A filoxérajárvány idején kivágták őket. Pedig ezt a homoki fajtát nem is támadta meg.
– Esetleg kettesben is elmehetnénk valahova. Akár csak belföldre, pár napra. Ha sikerül rábízni valakire a kertet. Gondolkodtál már ezen?
– Nem, még nem gondolkodtam ezen.
A Duna fölött haladtak át a hídon.
– Magasabb a víz, mint egy hete – állapította meg a férfi.
– Hát, biztos az eső miatt. Elég sokat esett a múlt héten.
– Igen, az eső miatt.
– Valami kultúrprogramhoz mit szólnál? Nézzem meg a színházjegyeket? Sok lehetőség van, nyitnak a szabadtéri színpadok is.
– Jó, nézd meg a jegyeket.
Elérték a tahitótfalusi faiskolát. A bejáratnál tábla hirdette az épp akciósan kapható termékeket. Az asszony témát váltott.
– Milyen munkák vannak még hátra a kertben? Miben segíthetek? Ma délután szívesen locsolok, csak majd mutasd meg, hogyan kell a hosszabb locsolócsövet rácsatlakoztatni a kerti csapra.
– Jó, majd megmutatom.
– Miért vagy ilyen hallgatag? Bánt valami?
– Nem bánt semmi. Nem vagyok hallgatag.
– Miért nem akarsz velem beszélgetni?
A férfi oldalt fordult, és napszemüvege fölött pillantott a feleségére.
– Nem azt csinálom éppen? Beszélgetek veled.
– De, végül is igen. Tényleg beszélgetsz velem.
Rövid szünet után a férfi szólalt meg.
– Nézd csak, mekkora gazdaság van itt. Lovak, birkák, tehenek.
– Tavalyelőtt még mi is gondolkodtunk, hogy vegyünk-e farmot, emlékszel? Azért nem baj, hogy nem vettünk. Így is épp elég a kertet meg a házat rendben tartani.
– Meg a gyerekeket.
– Igen, meg a gyerekeket. Pedig csak kettő van.
– Pont amennyi kell.
– Aha, pont annyi. Tudod, az jutott eszembe, hogy kellene beszélgetned Krisztiánnal. Elmúlt tízéves. Rékát én vállalom, ha eljön az ideje, de a fiúval mégiscsak az apának kellene, nem igaz? Szerintem már aktuális. Gondolom, az osztályban is felmerülnek olyan témák, amikről tudnia kellene. Ne nézzék kis hülyének a többiek.
– Jó, délután beszélek vele, amikor hazaviszem a komptól.
– De hát a komptól biciklivel viszed haza, nem?
– Igen, mögöttem fog ülni, a csomagtartón.
– És úgy akarsz vele beszélgetni?
– Pontosan. Akkor majd tudok vele beszélgetni.
– Aha.
– A szigetcsúcsot is ellepte a víz.
– Tényleg, a múltkor ott álltunk Rékával, a legszélső fűzfa mellett. Most vízben áll a fa. Figyelj, szerinted Rékát elengedjük a lovastáborba? Két másik kislány is megy a másodikosok közül. De mégiscsak egy egész hétről van szó. Annyit még sosem volt a családtól távol.
– Szerintem nyugodtan engedjük el.
Az asszony nem felelt. A Visegrádot jelző táblánál a férfi lassított.
– Most már légy szíves, figyeld a jelzéseket. Nem tudom pontosan, hol kell lehajtani a komphoz.
– Rendben, figyelem. Ott mutatja jobbra.
A férfi elkanyarodott jobbra, és beállt a várakozók sorába.
– Megvennéd a jegyet? Azt mutatja a tábla, hogy a pénztárban kell.
– Igen, megyek.
Az asszony kiszállt az autóból, és felment a pénztárhoz vezető lépcsőn. Hosszan turkált a táskájában, a sok zseb megzavarta. A nagy méretű, világos retikült csak nyáron szokta használni. Tavaly óta nem volt a kezében. Nem találta a pénztárcáját, pedig induláskor biztosan elpakolta. A hosszúkás rekeszben rágógumicsomagra bukkant. A középső cipzáras részben pedig egy papírdarab került a kezébe. Kivette. Levelezőlap méretű, mustársárga boríték volt, rajta a nevével. Tudta jól, mi van benne, mégis felnyitotta. A felvételen látszott a héthetes embrió feje, kis teste, kivehetők voltak a végtagok is. Testhosszát tizenkét milliméternek mérte a gép. A képet a borítékkal együtt begyűrte a táska zsebébe és behúzta a cipzárt. Pénztárcájára az oldalzsebben talált rá. Megvette a jegyeket, és visszaült az autóba.
– Mindjárt indul a komp – mondta a férfi, és beindította a motort.
