kenyérre kő
dobd vissza kővel – erre már nincs szavad –
de a holnap lehet ennél is vadabb
kivéreztetik ímhol a színeket
új díszlet készül: a szív ebből kint reked
szobrokat zúz a vaduló természet
leckéztet minket kit a Szűz megsértett
Lucifer sápadt – tébolyultan hörög –
s átnéz e teremtett gyalázat fölött
több sebből vérzik az igazság lába
háromszáz spártait szúrtak most hátba
rútságból termett kimódolt kordivat
amit Rómában Madách is elsirat
pusztul az ösztön burjánzik a járvány
bűntelen álmok maradnak itt árván
mehet ez darabig mert most mindent szabad
míg Istenben a húr ismét el nem szakad
nincs mit mérlegelni
alattomos karcok a hátadon
hiába magyarázkodsz
tiszta őrület: sötétben is virágzik
az árnyék – osztódnunk kell
fönt héják köröznek
vakaróznak a fák
sietve ölelsz
diólevélbe csavar a vágy
az árapály-változás sem tart vissza
de hiába spórolsz az idővel
nincs mit mérlegelni
a rendhagyó pillanat körülírhatatlan
még hátra van
árokparton gubbaszt a gyerekcsapat
Csuti két kaviccsal illusztrálja
hogyan forog a Föld és kering
a Nap körül… képzeletben
folyton nyugat felé trappolsz
hogy örökké nappal legyen
s ne érjen utol az idő
a köveket mélyen elásod
hogy ne mossa ki az eső
ám hiába kapaszkodsz
az álmok is egybeomlanak
de a naptár lapjai közé préselve is
visszatérünk hogy emlékeinket kisimítsuk
mielőtt szétporlik minden gondolat
addig is folyton csomagolunk
mert a lényeg még hátra van
sírkövek
a kiégett távolsági buszon
egymásba kapaszkodó
sírkövek nyugszanak
nincs riadalom
csak a szem dolgozik
aztán szakadozni kezdenek a húrok
átkok záporoznak jajszavak
az iszonyat másfajta
ragaszkodást szül
ami elviseli a szidalmakat
az idegen ölelést és visszaadja
a testnek a tartást
a szél kuszálta haj rebbenő érintését
míg a sötétséget felszabdaló
villanások bele nem kóstolnak
újra a gyúlékony múltba
