Ülök a Vizafogó kerti asztalánál. Most jöttünk vissza a dunai Kádár-szigetről, a motorcsónakunk az étterem kikötőjéhez rögzítve, már túl vagyunk az első Unicumon. A kerti asztal a Duna felé néz, a nap épp a Sugovica tengelyében ereszkedik lefelé. Roston sült kecsegét rendeltünk, mert ezen a helyen ez dukál. Finom fokhagymás olajjal kenegeti a séf a hátát, mint a masszőr egy öreg zsokénak a Gellért gőzében. Bevallom, ma én vagyok a turf esti hőse. Kora délután óta kinn voltunk a Dunán, nagyokat úsztunk és olvastunk az egyre csendesedő napfényben. Néztük a nyugodtan hömpölygő folyamot, amely itt Európában a legnagyobb. Mint madarak között az albatrosz, honi halak közt a harcsa, szarvasok között a jávorszarvas. Tudom, a földrajzkönyvek szerint a Volga nagyobb, de az már Európa határa, mi pedig itt ülünk a szívében.
A motorcsónak kikötve, testünk most engedi ki a sok napsütést, bőrünk a hordalék keltette bizsergést, ami csak itt, a Dunán megszerezhető élmény, a Tisza más, a Balaton más, a Fertő más. Nem rosszabb, csak más. A pincér sört hoz és levest, s mire a kecsege megérkezik, szemben velem a napkorong belemerül a Sugovicába. Egy seprős motor lassan igyekszik befelé, s fél óra múlva csönd lesz és félhomály. Csak a gyertya világít az asztalunkon, s a vacsora végén a cigarettánk parazsa. Ez Baja szépsége, mert ilyen nincs máshol.
Bajai szépségek és szerelmek. Csináljunk leltárt? Nem, dehogy. Ez a város, a szülővárosom nem leltározható, mint ahogy a nagyanyai puszik sem, a keresztapai fejre nyomott barackok sem, a jól elhelyezett apai pofonok sem. Mert ezek nem inventáriumba való dolgok, nem anyagiak, hanem lelkiek.
A szülőföld bár materiális, végső soron érzelem, szeretet, sóhaj és éppoly szerelem, mint az az első volt valaha. Csak az a lány eltűnt már, képe megfakult, de a szülőváros itt van velünk, mindennap, s boldog, aki – mint én – vissza-visszajárhat, mert nem látja a hétköznapokat, csak az ünnepeket. Baja mindig más – írta fotóesszéje címének Pump Karcsi barátom, és valóban,
Baja mindig más, de mindig önmaga is. Mint ahogy anyánk – bár hatvan év alatt ő is megöregedett – de nekem semmit sem változott, ma is ugyanaz az arc,
az a hang, az a gesztus, mert az anya és a szülőföld nem változik bennünk, még ha amúgy mindkettő öregszik is.
Mi Baja szépsége? Elsősorban a vizei, a város alá bekéredzkedő Sugovica, a zsiliphez futó Tejes, a Dunába bukó Vajas, a Vén-Duna, a Rezét, a Cserta, a Móric; a szigetek, a Koppány, a Kádár, a Pandúrok, mert Baja szépségét elsősorban a vizek adják és adták évszázadok óta, már a Nagy Károly alapította végvár, Francovilla korában is.
A Duna és gyermekei, akik nélkül Baja csak egy lenne a poros alföldi városok közül, de nem, mert a Duna volt a differentia specifica, a megkülönböztetés, a Duna adta nemcsak a halat, nemcsak a vízimolnárokat és malmokat, nemcsak a hajózást, hanem a Duna adta a kereskedelmet, adta a megélhetést, adta a védelmet, és adta árvízkor a szenvedést is.
A Duna és gyermekei, a szittyók, a fokok, a mocsarak, a nádasok, ahol megélt a madár, a sulyom, a sás és a nád, ahol békák adták a zümmögő kórust. A Duna, amely eggyé forrt a várossal, amely nélkül Baja nem Baja lenne, a vizek, ahol valaha megtanultam úszni, ahol kajakoztam, amelynek forró nyári homokjában mezítláb fociztunk, kapkodva a csülköket, mert délfelé már igen forró lett a helyzet.
A Sugovica, ahol pecáltunk, amelynek alsó rakpartján egy lánnyal andalogtam, a sziget, ahol ma is motorcsónakomat tartom, az egykori városi strand öble és szemben a gázgyár sosem változó tömbje, a csepegtetős várak a vízparton, a fejelések a térdig érő Sugóban. Enélkül Baja nem Baja. És mi nélkül még?
A Főtér nélkül, mert ilyen Főtér nincs sehol a honban, sehol Európában és sehol a világon. Minek kellett egy ilyen kisvárosnak ekkora tér? Grassalkovich Antal akarta, az újgazdag, akkori rendszerváltásnál hirtelen meggazdagodott nagyúr? De hisz akkor már megvolt. A Czoborok, Baja egykorvolt nagyzoló urai, akiket Rapcsányi Jakab oly érzékletesen ír meg, miként flancoltak Bécsben, és vetélkedtek, melyikük tudja jobban elprédálni a vagyont. De hisz akkor már megvolt. Kinek a terve, miért alakult így? Miért az egykor jól lerakott bazaltkövek szépsége?
A négy részre osztott tér, amely nyugat felé nekiszalad a löszfalnak és kitárul a Sugovicára, és a messzeségben ott a Mecsek kéklő hegye, keleti oldalán a Grassalkovich-palota a két Atlasszal (Atlasz: hanyatlasz – így Kosztolányi), s körben az eklektikus polgárházak. Az egykori mecénás, Fischer Mór által tett alapítvány háza, hisz valaha a hirtelen gazdaggá letteknek még volt becsületük, s feleslegükből adtak a városnak, amely segítette őket. A tér, amely mediterrán s mégis oly közép-európai, amely Baját egyben európaivá teszi, mert hisz nyugat felé nyitott s nem keletre.
Benne él Márai egykori szentenciája: Magyar, nyugatra tarts, de sose feledd, hogy keletről jöttél!
A tér szépség és filozófia, akármikor menj át rajta, kora hajnalban, amikor a Deák Ferenc utcán oly laposan, mint az Alföld, beragyog a kora reggeli napfény, vagy nyári délben, amikor rekkenő hőségtől remeg a levegő, s a bazaltkockák forrón verik vissza a nap sugarait, a Szentháromság-szobron Jézus megtörli a homlokát, az Atyaisten gyorsabb szárnycsapásokra biztatja a Szentlélek galambját.
Vagy este sétálj le a városházától a MABI-házig, amikor a nap a sziget és a Duna mögött lassan elbújik a gemenci erdő évszázados mocsári füzei közé, mint egy megöregedett faun, akinek már nincs kedve a nimfák után futkosni, mert érzi, jön az ősz. Vagy januári szombat reggel a piacra menet, amikor az éjjel hullott hó oly érintetlenül takarja be a teret, mint az a fehér lepedő, amellyel fiatal lányok mezítelenül szedik a harmatot.
Baja e kettő, a Duna és gyermekei, no meg a Főtér nélkül nem lenne Baja. E két szépség itt a legfőbb, mert az itt lassan áramló vizek és a fényesen ragyogó tér mind-mind bennünk van, gyermekkorunk óta, éveken át, mint a méz vagy a botrytises aszúbor cseppjei, lassan hatolt belénk s tett minket bajaiakká. S mi még? A vonatkert platánjai, amelyek hűvösen integettek, amikor nyár elején a meleg estében újra leszállhattam a pesti gyorsról, a platánok, amelyek egykor Baja kedves fái voltak, nemcsak a vonatkertben, a szigetben, a Véndiónál, de jutott nem egy a Jelky-szobor köré, a Zsiliphez, meg a Déri-kertbe is.
És maga a Déri-kert, mára elveszett szép kőkerítésével, vázákkal díszített kapuival, rózsával befutott padjaival, ahol bajai kislányok adták oda rózsaszínre duzzadt ajkukat egy távolról jött úrnak, aki olykor nagyokat lódított, hisz
e padokon hazudni is jólesett, mert a szavakat jótékonyan beborította a futórózsa májusi illata.
A Déri-kert, a franciskánus barátok egykori zárt gardenje, ahol valaha még Martinovics Ignác olvasta a breviáriumot, s nem hallott még a Vérmezőről, ahol majd a bakó Ferenc császár akaratából elválasztja a fejét a testétől. A Déri-kert – melyet a szülővárosába dúsgazdagon hazatérő bécsi selyemgyáros, műgyűjtő Déri Frigyes 1916-ban vásárolt meg a ferences barátoktól –, ahol egykor az volt kiírva: „Otthonául napsugárnak, madárdalnak, gyermekkacagásnak.”
S a bajai hangulatos utcák, elsődlegesen, ahol megszülettem, a gróf Batthyány Lajos utca első szakasza a Sugovicától az Attila utcáig, ahová csak az jött be, aki ott lakott és a Nemzeti Szállóba liferáló, árut szállító kereskedők. Macskakövek fedték az úttestet, a járdát pedig régi bajai, hatszögletű égetett járdakövek, amelyek szerte Baján egységes stílust és fogódzót adtak a városlakóknak, mert szépek voltak egyszerűségükben is. Milyen szép volt a Széchenyi utca felső szakasza a Petőfi és Czirfusz utca között, ahol a bazaltkövek hangulata átragadt az egyszerű polgárházakra is, és fák voltak, amelyek alatt hazakísérvén a lányt oly jólesett a csók (feleségem szíves közlése).
Micsoda hangulata volt a két sorban ültetett gesztenyefáival a Rókus utcának, a minden évben visszavágott gömbakácos Petőfi utcának, az alvégi Hétház utcának, amely valóban hét házból állt, és a házak arccal a romantikus, liánokkal, fűzfákkal benőtt Sugovicára néztek. Milyen csendes andalgást kínált a Péter Pál utca a templomtól a Sugó-partig, a Grauaug utca kocsit nem látott békéje. Mennyire csöndes volt (vasárnap délutánt kivéve) a Patak utcai sporttelep mögötti kis utcák negyede, egészen le a Livoda szittyós zöldjéig, ahol májusban sárga írisz termett, amit eufemisztikusan nősziromnak nevez a magyar, és igaz, mert tényleg olyan.
Milyen romantikus volt Szent János csöppnyi városa, a gáttal és a gáton innen rejlő Nepomuki-kápolnával, ahol minden május 16-án halászok vitték a szent szobrát a Sugovicára, hajóra tették és lampionokkal kísérték be a város alá, mert
Nepomuki Jánost a cseh király vízbe fojthatta, de a halászok máig védőszentjükként tisztelik,
s hála Istennek, most már évek óta ismét ott sétálhatunk a menetben.
S milyen csöndes nyugalommal vártuk az esti hajót a Nosztránál, a Duna-parton. Gyertyalámpásos fiákerek jöttek ki este tízre a hajó érkezésére, a lovak fejére zabostarisznyát húztak a kocsisok, akik elmélázva pipáztak a bakon, mert a meleg dunai szél távoli emlékeket hozott régi bunyevác menyecskékről, akik addigra már vénasszonyokká lettek, de nem a kocsisok emlékezetében.
Persze Baja a bajai halászlé nélkül csak félkarú óriás lenne, de szerencsére nem az. Baján tízszer annyi halat esznek, mint az országos átlag. Baján születtem, bár egész életemben Budán éltem, de egyetemista korom végéig valamennyi iskolai szünetet Baján, a nagyszüleim házában töltöttem. Nagyszüleim kétszer ettek halat egy héten, a pénteki mindig halászlé, a másik rendszerint sült hal volt, olykor rácponty vagy pörkölt. A bajai halászlé lényegesen egyszerűbb, mint a szegedi, nincs alapléfőzés, nincs passzírozás, leteszem az apróra metélt vöröshagymát a kondér aljára, ráfektetem a legalább egy órával előbb besózott haldarabokat, alulra a fejét és a farkát, rá a nemesebb részeket, vizet bele, és ha felforrt, jöhet az őrölt paprika, s félóra múlva készen van. Fontos minden összetevőből a legjobb minőség, az arányokról, mennyiségekről nem beszélek, mert ahány halfőző férfi, annyiféle a mennyiség.
Merthogy Baján a halászlé főzése férfimunka volt, és remélem, az is marad.
Én ugyan nagyanyámtól tanultam, de nagyapám is remek lét főzött.
Jézus Krisztus kétszer szaporított ételt, mindkétszer kenyeret és halat. Nem bárányt, nem marhát, nem zöldségeket, nem gyümölcsöket, hanem kenyeret és halat. Véletlen ez? Nem, hisz az Emberfia azt akarta, hogy tanítványai minden népet tanítsanak az örömhírre, s ne kelljen a csodatevéshez lábjegyzetet fűzniük. Mert a halat az egész világ ismeri, halat az eszkimók is esznek és az egyenlítői népek is, tengeriek és édesvíziek is, a japánok élve és nyersen is. – Van egy fiú – szól oda az Úrnak András –, akinek van itt öt árpakenyere és két hala. Jézus imát mond és megáldja a halakat és a kenyereket, s a népnek adja. A maradékból tizenkét kosárral szedtek össze, pedig csak a férfiak ötezren voltak. Mit adott nekik a Mester? Halat és kenyeret, lehet ez véletlen? Nem, hisz a hal neve görögül ikhtüsz, amely akrosztichon a régi keresztény jelképtan szerint öt kezdőbetűt jelent, Ι(észousz) Χ(risztosz) Θ(eou) Υ(iosz) Σ(ótér) = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.
A hal szent étel. Ha Krisztus bajai lett volna, bizton a halászlevet szaporítja meg.
