Az történt nemrég, hogy egyik kedves barátom könyvbemutatójára voltam tartandó. Számomra annyira hétköznapi viselet a rövidnadrág, hogy meg sem fordult a fejemben, esetleg nem illő öltözék ez egy jó kis bemutatóhoz. Az, hogy gond volna így megjelennem, csak kora délután jutott eszembe, mikor – nyaranta egyszer, legfeljebb, ugye – elfeketedett az égbolt, és villámlástól, zuhogó esőtől lett hangos a város. Hazamenni már nem volt időm, így dupla szégyennel sunnyogtam el a bemutatóra: úgy tűnt, mintha provokálni akarnék, hisz nem elég, hogy bemutatóra érkezem így, hanem ráadásul csattogó hidegben és jégesőben teszem, ami épeszű emberre: nem vall.

Majd’ elsüllyedtem szégyenemben, amikor érkezvén láttam, hogy rajtam kívül mindenki képes volt decensen felöltözni. Igyekeztem elrejteni a dolgot, de hát szőrök ide, szőrök oda, világítottak azok a fránya lábak, nagy volt a közbotránkozás.

És teljes joggal. Mai napig szégyelletem.

Mentségem nincs, mégis hadd mondjam el, hogy a rövidnadrág nagy rajongója vagyok, és nem csupán előttem haladó csinos lányok esetében, hanem minden vonatkozásban. Különben mindegyik testrészem fázós, sőt kólikásan, betegesen, vesegörcsösen fázós, de a két rozoga/izmos lábam: na ők nem. Sőt, a kis szennyek egyenesen gyűlölik a hosszúnadrágot. Mikor kérdőn rájuk nézek ilyet hordván, úgy tátognak és jajgatnak affektálva, mint a partra vetett hal, s azt van hivatva kifejezni e lüktető fájdalommegnyilvánítás, hogy milyen rettenetesen rémesen rossz nekik – mindjárt meghalnak úgyszólván, de aztán utánuk az özönvíz, felőlük járhatok kézen kedvemre, s ameddig akarok. Szó, mi szó, bár rajta vagyok az ügyön, sajnos nemigen tudom magam függetleníteni e két apostoli lótól, és meg kell adni, én magam is érzek némi kellemetlen súrlódást, útban levést, zavaró tényezést, midőn hosszúnadrágot öltök nagy szenvedve.

Nem tudom, miért van ez így.

Áhítattal és méla sóhajokkal nézem azokat, akik negyven fokban is felveszik combhoz simuló, vastag fekete farmerjüket, hogy csakis a napos oldalon haladva elfussanak a közeli, mindössze pár kilométerre található kisboltba; mindezt déli egy és két óra között, amikor tudvalevőleg legkellemesebb a napsütés és a napsugárzás, ugyebár. (Amúgy, kis kitérő, fel nem foghatom, hogy az időjárás-jelentésekben miért örvendeznek úgy a gyilkos napsütésnek, mintha a világ legjobb dolga lenne: felhőtlen, szép napunk lesz, meg egyáltalán felhők nem zavarják a napsütést, derűs napunk lesz, sok napsütéssel, meg ezer másik megfogalmazás.)

Ámulva, áhítattal és irigyen figyelem hát őket, mert én erre nem volnék képes. Legszívesebben már tavasz eleje, tél vége óta rövidnadrágban járnék, hogy ott egye meg a fene a hosszú ujjú nadrágokat, és töretlen, nagy támogatásomat élvezné az a politikai erő, amelyik céljául tűzné, hogy kivezeti a hosszúnadrágot a fogadásokról, könyvbemutatókról, kormányülésről, fellépésekről: egyszóval mindenhonnan, ahol most az átkozott hosszú dívik.

Persze nem tudom eldönteni, mi ez: talán valami hülye perverzió? (Tegyem hozzá: adná Isten, hogy csak ilyen perverziói legyenek az emberiségnek, máris sokkal jobb hely lenne a világ. Nem beszélve arról, hogy járhatnánk rövidben, ugye.) Egészségügyi gesztusmeglepi magamtól magamnak? Középkoromra korcsult kamaszlázadás heve? Fontatlan fontoskodás? Szegénységi bizonyítvány? Ellenérzés-szinergiák metafizikai kifejeződése a valóságban, mert az asztalláb ideája sem húz hosszúnadrágot? Ki tudja.

Mindenesetre: itt és most megkövetek mindenkit, akinek az eseményén oda nem illő öltözetben, egész pontosan rövidnadrágban jelentem meg – nem szerettem volna megbántani őket, tudják, ugye, hogy csak a lábam természete ilyen: leveti magáról a nyűgöt. És persze tudok parancsolni magamnak, meg tisztában vagyok azzal is, hogy nincs az a meleg, amikor egy úriember úriemberkedés közben nekivetkezik. Tudom, csak alig is bírom betartani. De küzdök és bízva bízok, hogy eljön az aranykor, amikor mindenki – és főleg mindenhol – úgy jár-kel, ahogy jólesik neki, a strandon pedig a fehérnépecskék egyenesen úgy, ahogy a Fennvi megteremtette őket. De ez persze mellékszál, igaz, eléggé lényeges.

Ezek tehát az igazán fontos dolgok, keziccsókolom. És volnának még ötleteim, de olyan píszí lett a világ, hogy inkább megtartom őket magamnak.