Szerző: Nagy Koppány Zsolt

Rosszkedvem enyhe tele

Ezt a szöveget január harmadikán írom, első munkanap, még csak épp elkezdődött az év. Rendkívül rossz a kedvem. Nem jól aludtam, rémálmaim voltak, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az esetemben potenciálisan bekövetkező rákos megbetegedések kezelése micsoda embertelen kínokkal jár majd.

A csúszás-mászás büszke metafizikája

Amióta az eszemet tudom, nagyon-nagyon fontos emberekkel vagyok körülvéve. Bezony. Olyan fontosak ők, hogy szinte fel sem tudják mérni önnön fontosságukat: tulajdonképpen egész nap egy oltár előtt ülnek, mely oltáron önnön fontosságuk gyertyája égdegél, és azt bámulják erős szeretettel.

A dolgok tökéletlenségébe vetett hitem

Valamikor régen írtam egy tárcát, amiben a témával elvágólag azt fejtegettem, hogy annyira zavar minden, ami nem működik tökéletesen, hogy azon vagyok épp – mondám ott nagybőcsen –, hogy a műszerfal miatt, amiben évek óta zörög valami, felgyújtom a kocsimat, a vérbe bele.

A jó sztori

Megegyeztünk nemrég, hogy ha van nehéz dolog a világon, akkor a történetmesélés az. Mármint a jó történetmesélés. A belépő szint ugye a vicc és a vicc mesélése, de a legtöbb ember már itt elvérzik.

Az önellentmondás

Valaki nyitva hagyta számítógépét a minap a környezetemben, és akaratlanul is rápillantottam a képernyőre, hadd lám, úgymond, miféle ismerősei vannak egyeseknek, másoknak.

First World Problem

Egy rendkívül… égető problémáról szeretnék írni. Úgy éget, hogy már valósággal fagyaszt, jegel: és ez nem más, mint a klíma. Nem a változása, hanem ő maga. Ami a falon van, kültéri egységgel, vagy ravaszabb épületekben egyebütt.

Tartós lelki béke

A lelki békét többféleképpen is el lehet érni. Magam éveken keresztül igen ideges típusú ember voltam: szorongtam, dühöngtem mindenen, tényleg, olykor még a magam számára is kínos voltam.

A pokolról

Egyre nehezebben viselem el a legkisebb változást is az életemben. Nem tudom, ez a korral jár-e (lásd még a rigolyás öregemberekről szóló nem kevés irodalmat és szakirodalmat), vagy valami másfajta érés (éretlenség?) eredménye.

Amikor a Retro Rádió játssza ifjúságod

Tizenkettedikes koromban, valamikor a kilencvenes évek második harmadában részt vettem egy országos magyar tantárgyversenyen. A dolog majdnem egy hétig tartott, tanulmányi kirándulásokkal tűzdelt remek hetecske volt, jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk, de főleg ittunk. Én akkoriban rocker voltam, kellőképpen hosszú hajjal és gondoktól barázdált homlokkal

A lélek bűzéről

Mindenki, akit tiszteltem, fokozatosan leszállt a piedesztálról, egészen közel került hozzám, és megláttam a hibáit: közvetlen közelről. A bálványokhoz nem szabad nyúlni, mondja a mester (az is egy görény volt), mert kezünkön marad az aranyozás.

Elenyészik lassan, mint listámról a cucc(ny)om

És mi lesz most velem? Mi célja maradt az életemnek? Minden megvan, hogy Ottlik Gézát idézzem. És ha minden megvan: nem maradt semmi.