Az úgy volt, hogy kéthétnyi időtartamra Erdélybe utaztam a feleségem szüleihez, majd a saját szüleimhez, plusz drága gyermekeink… – ez így önmagában éppenséggel magyarázhatná, ami történt, de van még hozzá adalék. Mégis mi történt?, kérdezhetik hűséges olvasóim.

A kapuzárási prepánik – vagy inkább a pre-kapuzárási pánik – csalhatatlan jelei közül az egyik már megvan: elkezdtem piros sportcipőben járni – ahogy a lányom mondta: „mint az öregemberek, akik tiniknek akarnak látszani” –, a másik pedig az elmúlt hetekben szintén felsorakozott.

Én nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én egyszerűen és keresetlenül szeretek látni. Oké, kompromisszumos a dolog, mert elég régóta rövidlátó vagyok, de ahhoz a kevés és röviden látott dologhoz azért körömszakadtáig ragaszkodom. Vagy inkább: könnyspricceltéig.

Második órája pakolom az irodában a székeket. A régitől fáj a derekam, gondoltam, elcserélem valamelyik kollégám székére, aki épp nincs jelen, már ahogy ez lenni szokott, mikor emberek dolgoznak együtt.

Múlt hónapban írtam ide egy szösszenetet, amelyben elmeséltem, hogy szégyenített meg – megjegyzem: teljesen jogosan – egyik szomszédom amiatt, hogy járó motor mellett ülök a kocsimban a garázsbejáró előtt néhány percig. Megosztottam a szöveget az írói oldalamon, és olyan emberek is lájkolták, akik addig semmi mást tőlem.

…hogy szeretek takarékoskodni. Erre nevelt az élet; ha fellengzősen akarnám mondani, a székelyeket soha nem kényeztette el a sorsuk, mindennek megvolt a helye és szerepe.

Már hetek óta forgatom magamban ennek a tárcának a tervét, és bár szerzői igényem valami vicces és vidám írásra lenne, az idő, ó, a kérlelhetetlen idő kissé szomorkásra érlelte a dolgot? az ügyet? a beszámolót? a problémát? Ezt mind.

Volt nekünk egy cuki kínai csíkosteknősünk, de mivel megnőtt és fajtatársai társaságára vágyott, egyik ismerősünk – komoly tekitenyésztő! – magához vette, hadd szaporodjon az istenadta. Így hát azonmód felszabadult addigi lakhelye, egy remekbe szabott, UV-fénnyel megvilágított, hálós kimászásgátlóval fedett akvaterrárium, Isten nagyobb dicsőségére.

Először azt a címet szerettem volna adni e kis elmefuttatásnak, hogy Vékony pénz, avagy a pénzügyi tudatosság, de aztán arra jutottam, hogy így a reménybeli olvasó talán azt gondolná, értek a pénzügyekhez, és rögtön elidegenedne tőlem lelkileg, mint én szoktam azoktól, akik tényleg (értenek hozzá).

Mindannyian láthattunk már részeg embert – a békésebbek közül valót –, amint társaságban ülve, egy fura pillanatban előveszi a telefonját, nehézkes ujjmozdulatokkal megnyitja rajta a Spotify-t, kikeresi kedvenc dalait, és lepisszegve a különben vidáman beszélgető asztaltársaságot így szól: „Na ezt hallgassátok meg!”

Ahogy öregszem és kényelmesedem, egyre több tárggyal veszem körül magam. Mindegyik nélkülözhetetlennek tűnik, és végső soron mindegyik fölösleges, természetesen.

Rövidlátó szememben az öregedés egyik legcsalhatatlanabb jele az a tipikus fejmozdulat volt, amikor a(z) – többnyire férfi- – ember kézbe veszi az apró betűs szöveget is tartalmazó dobozt, újságot, feliratot, használati utasítást, receptet, aztán hunyorít meg összpontosít.