És azzal elindít egy nótát 1924-ből – recsegő-sercegő hangú bácsi énekel a Dónát úti orgonákról –, esetleg 1992-ből szólal meg a Body Count nevű együttes Body Count’s in the House című számának az intrója, ahol gépiesőhang-háttér előtt alaposan lelövik a doughnutot zabáló rendőröket, mielőtt a metálriffeket istenigazából bedurrantanák.

Rém idegesítőek ezek az emberek, különösen akkor, mikor bárgyú mosollyal, de szigorú-figyelmeztető mozdulattal felemelik az ujjukat, hogy felhívják az oda se bagózó hallgatóság figyelmét egy-egy (több) különösen jól sikerült sorra: „Body Count’s in the houuuse, Body Count’s in the houuuse, Body Count’s in the houuuse”, és így tovább. Még a felsőtestüket is mozgatják, vagy lábbal verik a taktust, igaz, nem a zene ütemére, addigra ugyanis teljesan mértékben de lett a koncentráció.

Azt akarják átadni szegények nekünk, azt a sok élményt, csodát, amit nekik jelentenek a zenéik – csakhogy míg számukra évtizedek álltak rendelkezésre, hogy kijegecesedjen a muzsikák nagyszerű értelme, önmagán túlmutató szimbolikája, gazdag és már-már klasszikusokat idéző dallamvilága, életérzése és ritmusa, hogy megszerethessék őket, számunkra mindössze nagyjából három perc áll(na) rendelkezésre mindehhez, mely során akkor sem lehetne befogadni ezt a temérdek jót, ha akarnánk. De ugyan ki a fene akar jókedvű beszélgetés közben valakinek a csökött és hülye zenei ízlésével foglalkozni?!

Kamaszkorom óta dührohamot kapok, amikor valaki elkezdi rámtukmálni a kedvenc zenéjét. Volt egy barátom, Oasis- és britpoprock-rajongó, aki amellett, hogy egyfolytában ezt hallgatta és hallgattatta velem, még hosszan értekezett is eme remek bandák kiváló tulajdonságairól, amivel csak azt érte el, hogy mind mai napig kiütéses leszek, amint meghallok bármilyen szenvelegve nyávogó britpop-bandát bézik, nyersen visszhangzó gitárzenére affektálni.

Persze, most nagy a pofám, ahogy itt szellemeskedek és köpködök az elefántcsonttoronyból, de ha alaposabb önvizsgálatnak vetem alá magam, és miért ne tenném – Wagner zenéje mindig önanalízisre késztet –, nem tagadhatom le, hogy mikor nem másokkal csúfolódom, magam is éppen így járok el.

Mesélem: egyszer elvittem két embert, egy férfit és egy nőt vidékre. Közel háromórás volt az út, a nő egy kicsikét tetszett is, a férfi meg valami döntéshozószerűség volt, mindenesetre mindkettejüknek imponálni kívántam nem csak szellemes társalgásommal és lenyűgöző társasági műveltségemmel, hanem káprázatos, jól karbantartott és kivételesen választékos zenei ízlésemmel is azonmód. (Amelyik akkoriban többnyire Guns N’ Rosesból állt.) Ezért aztán ravaszul úgy kapcsolgattam a cédélejátszót, hogy mindegyre felhangozzék egy-egy bonyolult, Slash-féle riff, és mikor hirtelen azon vettem észre magam (ahogy közeledtünk a cél felé és én fáradni kezdtem a vezetéstől), hogy rendkívüli jártasságom a világ meg a kultúra dolgaiban, szellemes társalgásom és lenyűgöző társasági műveltségem egyre gyakrabban halkul el, cselesen mind feljebb és feljebb hangosítottam a már amúgy is dübörgő hangfalakat.

Szegény utasaim, le voltak nyűgözve… alig bírtak kiszállni, és gyanítom, hogy mind a mai napig habzógörcsös epilepsziás rohamot produkálnak, ha meghallják a Paradise City bevezető gitárhúr-birizgálását. De nem tehettem róla, kérem, én csak azt szerettem volna, hogy halljanak valami jót ők is a nyomorult életükben. Csak érteném, miért nem köszönnek azóta sem. (Hozzátartozik még az igazsághoz, csak hát csonkolja a fenti kerek sztori frappírság-értékét, hogy már az autóban feltűnt nekik kisded-ravasz cselem, és mivel nem voltak hozzám hasonlóan finom úriemberek, szóvá is tették, némi undok viszolygással a hangjukban. Azóta is elpirulok, valahányszor eszembe jut, különösen mikor felidézem, hogy nem csupán a Guns N’ Rosest illették keresetlen szavakkal, de gúnyos megjegyzéseket tettek az én kizárólag az ő érdekükben végzett, áldozatos hangerő-felerősítő tevékenységemre is. Megyek is és megmosdok hideg vízzel.)

A fentiekből viszont egyenesen következik, hogy a virágnak megtiltani nem lehet; nem lehet megmondani nekik (nekünk), hogy hagyják (hagyjuk) már a fenébe a kedvenc zenéjünk (zenénk) mutogatását – mert a késztetés olyan elementáris őserővel tör fel a tudat mélyrétegeiből (különösen akkor, ha alkohol áztatja cupposra e bizonyos rétegeket – vagy vezetés közbeni agylágyulás), hogy azt leküzdeni nem lehet. Mégis arra kérek mindenkit, hogy ne tukmálja másra (különösen rám) a zenéjét (cserébe ígérem, én igy igyekezni fogok nem-tenni): engedje, hogy felfedezzem magamnak és megszeressem mondjuk Snowy White zenei világát akkor, amikor magától eljön az ideje, amikor amúgylag is elközelg, és száz csodát ígér.