Nem dobált, tékozolt el semmit csak a dzsentri közülünk, de abból viszont hál’ Istennek kevés volt. Kicsit szűkkeblű és szűkmarkú nép vagyunk, ezt még oda kell venni a körmönfont, vicces és egyéb jelzők mellé. (Nem csoda, hogy népballadát is főleg a skótok meg a székelyek cirkáltak.)

Különösen szeretek takarékoskodni a használati tárgyakkal kapcsolatos költésekkel, bizony, olyan nekem egy-egy autószervíz számláját meglátni, mint egy foghúzás, csak még annál is rosszabb. Nem beszélve az üzemanyag áráról, amitől aztán menten falnak megyek minden egyes tankolásnál. (Persze nem kocsival megyek falnak, mert ugyancsak drága a javíttatás: szépen, takarékos székely muki módjára ügyesen fejjel megyek nekije – az begyógyul, de a pénztárcán ütött lyuk nemigen.)

Ezért sem értem, mi történt velem jó félévvel ezelőtt, mikor valamilyen oknál fogva a család előtt értem le a közös társasházi mélygarázsba, s valami számomra is érthetetlen jóemberkedésnél fogva a lift elé gurultam, és nagyban melegítettem a motort, hogy ha lejönnek, csak be kelljen szállniuk, s szállhassunk is a boldog jövő felé azonmód. Hát ahogy ott állok, s némi homályos rossz érzéssel pöfögtetem el a benzint (pedig akkor még korántsem volt olyan drága a nafta, mint mostanság, hatósági áras lévén az istenadta), egyszer csak meglátom a tükörből, hogy az egyik szomszéd, akinek némi ütődött vigyor van állandóan az arcára száradva, hátulról engem figyel.

Nocsak, mondom magamban, de nem lepődtem meg, mert ez a faszi ugyancsak fura egy figura, van vagy három rozoga autója, azokat bütyköli folyton a garázsban, óriási a kupleráj a beállóhelye körül, csak olajos rongyból annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, jól is jön majd, ha kiönt az említett. Szóval nem lepődtem meg, mert fura a fazon, soha senkinek nem köszön, csak az autóit javítja folyton, és néha meghökkentő dolgokat művel, például hosszan elnéz, elmereng, vihorászik vagy motyog magában, tekergeti a rádiót, mütymürütty, ahogy a Bëlga mondja.

Unottan babráltam a telefonomat, majd pár perc múlva ismét visszapillantok, és látom, hogy még mindig engem néz, afféle megbocsátó krisztusi mosollyal az ostoba arcán. Kezdett kissé feszélyezni a dolog, de hát joga van neki nézni, ugye, ezért nem kérhetem számon, elkezdtem zenét keresni hát, hogy ha jön a család, tényleg azonnal indulhassunk.

De nemsokára ismét felnéztem, mert megérzi az ember, ha fixírozzák.

És láttam ám, hogy éppen elindul felém, üdvözült mosollyal az arcán.

Bár fényes nappal volt, bevallom, kicsit összeszorult a gyomrom; ki tudja, mit akar, talán agyonver egy sebváltóval, vagy olajos rongyot töm a torkomba, ezeknél az őrülteknél nem lehet tudni. Gyorsan csekkoltam, a keze szerencsére üres volt, ha elsőnek ütök, talán győzhetek.

Odaért, benézett, és megkopogtatta az ablakomat, hogy engedjem tán le. Vonakodva megtettem.

A bárgyú mosollyal felütött szigorú tanítónénis kifejezés a pofáján már irgalmatlan méreteket öltött, s én már azon voltam, hogy arrébb gurulok, mikor viszonylag kulturált hangon, de idegesítően lesajnáló és fölötte kioktató modorban megszólalt: „Ne haragudjon, uram, de a mai világban az autógyártó cégek milliárdokat ölnek abba, hogy tökéletesítsék a Start-Stop-rendszereiket, és a kocsik motorja a piros lámpánál leálljon, ha csak néhány másodpercre is, így üzemanyagot takarítson meg… erre maga itt járatja a motort immár hosszú percek óta…”

Nagyon ideges lettem. Mégis mit képzel ez a pofátlan görény?! Az én kocsim, az én benzinem, az én keresetemből vettem, azt csinálok vele, amit akarok, akár meg is ihatom, ha úgy tetszik, vagy magamra öntöm és rágyújtok, mi köze hozzá?! És hogy jön ahhoz, hogy betolakodjon a személyes terembe, kopogtassa az ablakomat, meg egyáltalán, ilyen undok, leereszkedő hangon magyarázzon nekem, mint valami iskolás hülyegyereknek?!

Csak hát olyan vagyok én, hogy hirtelen nem tudok válaszolni ilyenkor, így nagy mérgesen dohogva, anélkül, hogy bármit mondtam volna, leállítottam a motort. „Köszönöm a természet nevében”, mondta ő azon a vidám-bárgyú-okostojás hangján, és elsétált. Én meg ott álltam leforrázva, és a düh hullámai felváltva zúgtak át rajtam. Mit képzel ez?! Hogy is jut eszébe ilyesmi?! Mi ez, baszki, valami grínpíszes hülye?! Te meg, öcsém, kiabáltam utána fickósan magamban legbelül halkan, annyi olajos ronggyal szennyezed a környezetedet egy nap, mint én egész életemben! Meg különben is, mennyit fogyasztanak a tragacsaid?! Á, be sem is indulnak már, csak rozsdállnak bőszen, elkoszolván szép természeti kincsekkel teli környezetünket, ezt a festői mélygarázst! Egyszóval túráztattam magam rendesen, kikértem magamnak a dolgot, mint egy antik, bosszúálló isten, haragom pedig csillapíthatatlan volt – de a motort többé nem túráztattam.

Mikor a család leért, elkezdtem mesélni nekik nagy szent dühöm okát, de éreztem közben, hogy hamisan szól a hangom. Mert nagy, szent és igazságos harag ide, nemes felháborodás oda, okoskodó orrbeleütés meg amoda, a bácsinak… végső soron… igaza… volt. Na tessék. Nehéz volt kimondani, de sikerült. Igaza volt. Soha nem hittem, hogy leírom ezt az egészet, pláne ilyen kimeneti teljesítménnyel, miszerint óvjuk a környezetet és ne pöfékeljünk potyára üzemanyagot, de végül megtettem. Mi lett belőlem, jesszumpepi. De most már azért – mi tagadás – kicsit jobb.