Jelentem, nem értek.

És tisztában vagyok vele, hogy ez óriási baj.

Mondjuk, nem is nagyon volt eddig rá szükségem, mivel az élet úgy hozta, nemigen halmozgattam fel pénzeket hűvös halomba, mint egy-egy negatív józsefattila fátvágásilag – igaz, nem is mosolyogtam szélesfejszemód. Nem, de nem ám: ami volt, azt én rögtön úgy elköltöttem, mint a pinty, és persze sosem volt elég. Mondogattam is mindig azoknak, akik meghallgattak, tehát magamnak, az összes kis (pénzügyetlen) személyiségemnek, hogy azt az időt várom, amikor nem tudom fillérre pontosan, mennyi pénz van a tárcámban vagy a bankszámlámon.

De sajnos ez az idő nem jön el soha, úgy néz, sőt most már aztán tényleg beláthatatlan távolságokba ugrott.

Node volt egy rövidke időszak, amikor egyik ösztöndíjamat némi évre vetített zsíroskenyér-zabálás árán félretettem, és roppant nagy gondban voltam, mit csináljak vele. Ide tegyem, oda tegyem, töprengtem (kellemes pénzügyi) gondoktól barázdált, okos és magas (egyre magasabb) homlokkal, esetleg fektessem-é be. Megvallom, van bennem némi sznobéria, így igen kellemesen csiklandozott a szó: befektetni. Többször elismételtem, már szinte láttam is magam előtt, amint pénzügyi befektetést hajtok végre. Iszonyú menőnek éreztem magam: semmi pocak, pacek öltöny, és gyöngéden a befektetett pénz fölé hajolok, becézve mintegy a testét.

Lekötöttem hát gyorsan internetbankban az összegecskét, de olyan siralmas kamat várt a hó végén, hogy éppen csak nem mentem negatívba. Ez így nem lesz jó, zsörtölődtem, és megint eszembe jutott a befektetés, elmelegedett a szívem, és bementem a bankba, adjanak nekem tanácsot. Egy kellemes úriember fogadott, akivel beszélgetni kezdtünk, és bár én már az elején határozottan mondtam neki, hogy nem konyítok a pénzügyekhez, azért ő csak erősködött, hogy biztos de.

Na de amikor belevágtunk a befektetésbe, rögtön ki kellett töltenem egy pénzügyi tudatosságot felmérő felmérést, és a bank összes szervere lefagyott a válaszaimat látva, nemkülönben a disztingvált öltönyös tanácsadó pacák. Kétségbeesetten kattintgatni kezdett, mondván, biztos elromlott a rendszer, mert ilyen eredmény egyszerűen nem létezik. Hagytam, keresgéljen kicsit, aztán diadalmasan kivágtam, hogy de létezik biza!

Ettől megnyugodott, látván, hogy ő lesz nekem az első, és elkezdte elmagyarázni a dolgokat. Tényleg sok dolgot hallottam először, így negyvennégy évesen, abban az irodában arról, hogy mint is van a dolog ezzel a Pénzzel.

Aztán elkezdtünk befektetni. Mivel én az „ebbe a részvényalapba vagy abba az állampapírba tegyük a pénzt” kérdésre is csak megszeppent igennel feleltem, kézbe vette a dolgot, és lekötött egy kicsit ide, egy kicsit meg oda (eleve kicsi volt). Búcsúzóul rám sózott még egy élet-, valamint egy élet- plusz baleset-biztosítást, amit azóta is nyögök, és adott néhány tuti tippet a jövőről, amelyek azóta vastagon nem teljesültek, még jó, hogy nem is fektettem be a tanácsai alapján semmit.

Azóta mindennap megnézem az internetbankomat, és kellemes bizsergéssel veszem tudomásul, hogy bár egyelőre nagyon mínuszban vagyok a befektetett összegekhez képest (amit a járvány és a háború felfoghatatlan léptékben rontott tovább), és negyedévente lekapnak a számlámról egy-egy kisebb fizetésnyi összeget „befektetéskezelés költségei” címszóval, azért én bizony befektető vagyok! Képzeletben a nagyokkal parolázok, és néha gondterhelt arccal olvasgatok pénzügyi elemzéseket, de sajnos az első három betű után elvesztem az érdeklődésemet, és virágos mezőkre meg irodalmakra gondolok, miközben alszom.

Annyit viszont leszűrtem a dologból, hogy ha nem akarok úgy járni, mint az egyszeri székely atyafi a kocsinyomó rúddal, amiből legjobb esetben is csak fogpiszkáló lesz, fel kell bontanom a befektetéseimet, ki kell vennem a bankból mindent, és minél hamarabb befektetnem egy gíroszba, mindenmehettel – meg még annyit, hogy sajnos minálunk nincs pénzügyi oktatás a kellő időben, pedig igény… na az: volna rá.