Pár éve még igen vicces dolgokat sikerült írnom a futás miatti megfulladástól való félelmemről, a futópályán elém kerülő baromarcúakról, akik éppen ott és éppen akkor sétálnak a pályán cigarettázva, mikor én arra vagyok futandó, és úgy éreztem, témaként ki is merült a dolog. Viszont azóta is futok, és azóta is gyűltek tapasztalatok.

De csak rosszak.

Azt, hogy a futópadon mennyire babonás lesz az ember, és mennyire a számmisztika hatása alá kerül, senkinek nem kell mondanom, aki érezte már úgy, hogy amennyiben nem tudja lefutni harminchat perc alatt a hat kilométert vagy az előtt az autó előtt elérni azt a fát ott elöl, ni, akkor kénytelen lesz azonmód meghalni vagy rituálisan öngyizni, mint ahogy azt sem, micsoda kéjérzettel, respektíve jeges rémülettel tölti el az embert a másodpercek számolgatása, miszerint még csak egy kilométert futottam hat perc alatt, és már el is hunytam, pedig még harminc percet kell futnom, de pontosan ám, másodpercre sem többet vagy kevesebbet, mert akkor borul minden számítás, bár ha jobban belegondolok, akkor az elégett kalória 524 lesz, ami nem kerek szám, tehát futhatok még egy kilométert, de akkor meg a perc nem lesz kerek, ha a kalória az lesz, nem beszélve a töredék-kilométerről, hogy ott enné meg a fene az egészet, és különben sem bírom már.

Igen, itt lehet a futócipő elásva: a teljesítmény nemhogy finoman és az ember önnön nagyszerűségébe vetett hitét tapintatosan visszagazoló módon növekedne az évek múlásával, hanem egyszerű és keresetlen taplósággal: romlik. Ha nem futok többet, mint három éve, akkor hol itt a fejlődés, kérem szépen?!

Márpedig nem futok, sőt kifejezetten kevesebbet futok. Egy-egy kilométert, aztán sétálok, majd kettőt nagy nehezen, aztán nézelődöm, és mire nekirugaszkodnék egy utolsó három kilométernek egyben, annyira megunom, hogy hányni tudnék az egésztől, ezért – kultúrember vagyok, aki nem szívesen hányik hangosan súlyzózó és baromi erős honfitársaira – hagyom a fenébe inkább, és rossz lelkiismerettel elmegyek átöltözni.

Igen, ez a kulcs: unom.

Úgy meguntam, mint a kutya, amelyik, satöbbi.

Elnézem a fellow-runnereket, ahogy fejlődnek, egyre többet és egyre szenvedélyesebben futnak, félmaradton, maraton, triplamaraton, nemtudommi, és bár tudom, hogy ez csupán pótlék, függőség, vallás, azért irigylem őket.

Én miért nem fejlődöm? Én miért nem befelé örvénylek ebbe a csodálatos sportba, miért kifelé, egyáltalán hogyan lehet kifelé örvényleni?! Én miért unom?!?!

Mert ez a nagy helyzet.

Még a lépcsőzést is szívesebben művelem, mint a futást, egyszerűen egy életre elegem lett az utóbbiból. Minden bizonnyal elsősorban azért, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem lettem sem szebb, sem fiatalabb, sem izmosabb, sem karcsúbb tőle.

Futás ide, futás oda, alighanem el kell fogadnom a hagyma alakúnak gondosan megmaradt (megtartott?) testemet, melyet elkeskenyedésénél, azaz a száránál ízléses, puha tokaszalonna (vagy ahogy mifelénk mondják egy n-nel: tokaszalona) keretez művészien, mindez remek kiállású pocakkal felütve. Leütve.

És ha így maradtam, akkor meg tényleg minek? Talán tovább élek ettől? Francokat. Talán később kopogtat be a rák, esetleg nem is talál otthon? Ugyan már: megkeres az a konditeremben és a konditoreiben egyaránt. Akkor meg?

Ott törje ki a nyavalya az egészet. Fusson, akinek nincs bora, fusson az egyedül könyörülő. Belőlem ez a jobbik rész kihalt, tőlem ne várjon senki félmaraton-dia-dalt. Legfőképpen és legkevésbé én magam.

Jó nekem a séta (bár attól meg fáj a sarkam). Különben is mennyire szánalmas küzdelemkísérlet, szembeszegülés-vázlat ez az egész a sorssal, a kopogtató halállal? Na ugye. Értelmes kultúrember, a saját múlandóságával méltósággal számot vetni képes ember (sőt: Enber!) nem csinál magából hülyét, majmot, hülye majmot. Mondjuk ebbe a gondolati ívbe most kicsikét belezavarodtam, ezért amint ez a kilométer meglesz, újra nekifutok, mert nem maradhat ez a kilométer józanul lezárt, logikailag tökéletes lejtésű okfejtés nélkül, és különben is, kénytelen leszek meghalni vagy rituálisan öngyizni, ha nem tudom itten futás közben, most végiggondolni ezt az egészet rendesen, mielőtt az a kocsi (vagy én) addig a fáig ér (vagy érek). Hát hogy van ez?, kérdezem mélán s búsan. És ő felel: „Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.”