Bábelban rendesen elromlottak a dolgok. Rossz irányba fordultak, mondhatni. Ember embernek farkasa – és királya – lett; és mindez amiatt, mert nem értették meg egymást.

A nyelvi meg nem értésből aztán szárba szökkent a gyűlölet, a vérhörpintő nacionalizmus, a mindig a másik a rosszabb, még ha én vagyok, akkor is-mentalitás.

Az emberiség pedig tágult, mint a világegyetem – egyre messzebbre sodródtak egymástól az emberizink-bolygók, a meg nem értés pedig csak taszította őket egymástól elfelé.

Szólj igazat – vagy egy másik nyelven – s beverik a fejed. Ez lett az egyik legfőbb tanulság és túlélési parancsolat.

Így éltek, éldegéltek nagy boldogtalanságban a népek, amikor megjelentek a vándor énekmondók, a kákabélű igricek. (Tudom, hogy ez utóbbi csak később volt, a középkorban, de hadd vegyem most ide, jól hangzó szó volta miatt.)

Ezek az énekmondók kénytelen-kelletlen több nyelvet is megtanultak: sosem tudták ugyanis, hová veti őket a jó vagy a rossz szerencse, így muszáj volt, vagy legalábbis nem ártott, ha nyelveken tudtak szólani.

Talán ők voltak az elsők, akik az egymás mellett élő, de köldöküket néző nemzetek kincseit áttolmácsolták a szomszédok nyelvére. Kicsit hozzátettek mindig maguk is, magukból: úgy volt az igazi, úgy lett igazán eredeti.

Ez az igricnépség márpedig mind a mai napig létezik.

Egyik legjelesebb képviselője itt áll mellettünk, előttünk. Bizony, Király Farkas az.

Persze, nem csak tolmácsigric ő, de most ebbéli megtestesülésében ünnepeljük, ezért bővebb szót erről az oldaláról, ebbéli oldaláról szólunk. Halál, hol a te fullánkod?, Farkas, melyik a te ebbéli oldalad?, kérdezhetnénk viccesen.

Farkas ugyanis tökéletesen bír legalább két nyelvet: a magyart és a románt. Kolozsváron nőtt fel és szocializálódott, a magyart az anyatejjel szívta magába, de muszáj volt neki megtanulni románul is, ha nem akarta, hogy túl gyakran megverjék az óvodában. És milyen jó, hogy így tett, hogy a muszájból erényt kovácsolt! (Bár akkor ő még biztosan nem tudta, milyen jó lesz neki – például itt és ma.)

Egy kis személyes kitérőt ha megengednek: minket, a székely kisvárosokból a fene által Kolozsvár-Napokára felevett bikfafejű és -nyelvű francokat ugyancsak frusztrált, azaz egyszerre csodálattal és irigységgel töltött el, hogy a kolozsvári magyarok milyen jól beszélnek románul. Kicsit persze mezőségiesen nyújtották a magánhangzókat magyarul is – mílyen jól még beeszéltek rómánul ezek a kaalazsvári maaagyarak –, kivéve persze Farkast, mert ő nem. Nyilván édesapja és édesanyja a derekát is letörik Isten és a magyar nyelv nagyobb dicsőségére, ha így tesz. Köszönjük a költő, író édesapának és a szerkesztő, művészi beszédet tanító és legfőképpen színésznő édesanyának, hogy Farkas úgy beszél, ahogy. Mi székely bikkfák még csak a kenyérvásárlás furfangos nyelvi megfogalmazásaival küzdöttünk, mint egy Laokoón-szoborcsoport, amikor Király Farkas már simán és könnyedén elcsevegett egy echte románnal arról, hogy ki volt előbb otthon a Kárpát-medansziéban.

Mondjuk, ez sem vált kárára, mert így mikor bevonult katonának, nem csapták agyon az első napokban, mint oly sok büszke… vagy a románnal (és a románokkal) hadilábon álló székelyt. Ott aztán beleverték azt is, amit addig esetleg nem tudott. Vagy – hogy stílszerűek legyünk, és mint Farkas egyébként is jelentős primér szépirodalmi tevékenysége nyomán megszülető regényeiből tudjuk –, úgyszólván bele…lőtték. Szinte túlságosan is jól sikerült ez a kis gyakorlat. Márminthogy rosszul.

Gondolom, Farkas ezt az élményt is szívesen kihagyta volna, de hát ugye nem ő döntött, hanem a többség. A többségi nemzet.

Aztán átjött ebbe a szép, lapos országba, és csodálkozva látta, hogy itten a népek többnyire csak egy nyelvet beszélnek, mégpedig az anyukájukét. És mivel részben ő maga is székely, így kellőképpen csavaros észjárással bír, rögtön látta, sőt meglátta a megmutatkozó, feltáruló rést, s azonmód be is nyomult oda.

Mivel a Vulgatát már lefordította egy bizonyos szent, az a Jeromos-Hieronymus nevű csávó, Farkas a román és magyar irodalom értékeit kezdte tolmácsolni a két nemzet nyelveire, s valamit csak jól csinált, ha ma itt díjat kap. (Ne feledjük: A Hieronymus-díj a Magyar Írószövetség műfordítói szakosztályának legmagasabb elismerése, amelyet a Fordítók Világnapján, szeptember 30-án adtak volna át, ami ugyan elmúlt, de a dicsőség, na az nem múlik el, s biza az átadás is meglesz, éppen itt és ma!) Mert nem csak szolgaian lefordította ezeket a műveket, hanem mint a hajdanvolt igricek, magából is hozzájuk tett valamit: hiszen úgy az igazi, úgy igazán eredeti.

És amit kevesen mondhatnak el: egyszerre – nem egyidőben értelemben, hanem hogy egy élet alatt, egy életen belül – alkot két műnemben… és ezek mellett műfordít. Ezt csináljátok utána, pupákok. Jó, páran utánacsinálták, páran meg előtte: érdemes megnézni, milyen névsor „vette már fel” ezt a díjat korábban, még mikor Forintos Díjnak nevezték, akkor is. Ott van a Wikipedián, ráadásul magyarul.

Lassan elérkezünk oda, hogy gratuláljunk és további sikereket kívánjunk Farkasnak mindabban, amiben már eddig is bizonyította kiválóságát, de előtte még kérjük, hogy valahogy az isten szerelmére abba ne hagyja a műfordítást. És a prózaírást. Meg a költést sem. Köszönjük előre is és szívből gratulálunk!

Elhangzott 2024. 10. 14-én a Benczúr Házban, a díjátadó ünnepségen.

 

Nyitókép: Forrás: Magyar Írószövetség