E megfiatalodott, szerényen és rátartian szép ház udvarán, Zámolyon, szülöttje, Csoóri Sándor alakja s lénye lép elénk, s eszünkbe jutnak Ady Endre himnikus sorai: „…aki az Értől indul el. / S befut a szent, nagy Oceánba.” Igen, Sándor barátom az Értől indult el, és befutott a szent, nagy Óceánba. Repítették Óceánon is túl nagy vállalásai és a modern élet szédületei – de itt, a szülőház és Zámoly körül csörgedeznek, kanyarognak a látható és láthatatlan erek, amelyek táplálták Csoóri Sándort – ide tért vissza újra és újra, itt töltődött fel újra öröm és rettenet életvizeivel.
Ez az Ady-mondat a magyarság éltető verssoraihoz tartozik. Sosem felejtjük el, sosem unjuk meg őket. Nem lehet őket kiüresíteni, mert nemzedékek élik újra azt, amit sugallnak. Különösen az elmúlt száz évben, sőt, évszázadok óta élik át őseink, mit jelent az Értől indulni el, s reméljük, még sok évszázadig villan fel majd újra s újra, szépunokáinkban, amikor megállnak egy pillanatra, és elgondolkodnak életük sorsvonalán.
Attól vagyunk ilyen erősek és szívósak, olyan bátrak és találékonyak, eleséseink után mindig újrakezdők, hogy ilyen verssorok élnek bennünk,
Bibliánk magyar gyarapodásai az elmúlt ezer évben. S attól, hogy mindenkor, ma is, olyan költőket és gondolkodókat nevelnek fel ezek a verssorok a lelkek készülődésének ellopott csendjeiben, akik majd újabb felejthetetlen mondatokkal, versekkel ajándékozzák meg utódainkat. Ez a mi megmaradásunk, életörömünk, fel-felszárnyalásaink titka. Gondolkodó költőink üzenetei, ma is úgy, mint ötszáz éve. Hiába ültetnék ma az utolsó sorba a költőket és a történelmet a tudomány és technológia iskolamesterei és a szorgos digitális kiszolgáló hadak – ilyen mondatoktól kapunk életünknek értelmet, irányulást. Ilyen mondatok foglalják formába ámulásainkat és retteneteinket, ilyen mondatok éltetik bennünk a társaink és a Mindenség iránti szeretetet. S aki nem kapja meg és nem ápolja örökségül ezeket a gondolatokat, az lelkileg szétesik, léte a semmibe hull.
Fától fáig, Nomád nemzedék, Utazás félálomban, Tudósítások a toronyból, A félig bevallott élet, Visszanéztem félutamból, Készülődés a számadásra, Harangok zúgnak bennem – ilyen sugallatos könyv- és verscímekkel ajándékozott meg bennünket Csoóri Sándor, s a könyvek lapjain sok-sok életadó, életőrző, világra nyíló esszével, verssel és verssorral. Egy élet vándorútjainak, küzdelmeinek és megvilágosodásainak klasszikussá érő látomásaival és tanulságaival, amelyek emberségre és magyarságra ébresztenek bennünket.
A nagyvilág Óceánja felé vágyakozó költő újra és újra visszatér az eredethez.
Az Érhez, mint Ady Érmindszenten vagy Csoóri Sándor Zámolyon, a falu határában csordogáló saját folyócskákhoz, patakhoz, érhez. Az erdőkhöz és szántókhoz, a hatalmas nappali és éjszakai égbolthoz, a pápai kollégiumból vakációkra hazatérvén. Ahogy írja, így lett „Csavargó, természeti lény, ősember utód az erdőkben, a réteken, a réti folyókban. (…) Halásznak, vadásznak, erdőjáró felnőttnek inkább elképzeltem magamat, mint parasztnak. (…) Húzódoztam minden mezei munkától, amennyire a tehetségemtől tellett. Pirongatott is anyám finnyásságom miatt, amiről álmában sem tudta, honnan örökölhettem”. (Diákévek harangzúgásban) Pedig hát tőle örökölte Sándor, a kíváncsiságot és érzékenységet, az édesanyjától, aki másfél évig szoptatta, hitt különlegességében, és ragaszkodott taníttatásához.
A gyermek és kamasz, akiből költő lesz, így kapja meg neveltetése alapjait,
iskolákon innen és túl. A családban és az érnél. Vidéki portán és a vidék kozmosszá táguló természeti ölén. Valóban, ha végiggondolunk a XX. század közepe nagy költőinek gyermekkorán, szinte mindjük a természetnek a ház körüli és házon túli édeneiben és vadonaiban szembesült a világegyetemmel, mint ahogy a családban az emberi édenekkel és vadonokkal. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Sinka István, Nagy László, Juhász Ferenc éppúgy, mint a magyar vidék érzéki és kozmikus valóságában újra s újra megfürdő városi gyermekek, költőfiókák – Szabó Lőrinc, József Attila és Radnóti Miklós.
A sok száz éves pápai református kollégium formáló hatását sem lehet eléggé becsülni Csoóri Sándor életében. Az anyjától kapott érzékenységet itt önti szellemi rendbe és rendszerbe az apja és Zámoly nyakas kálvinista tartása. Már az is jellemző, hogy Sándornak a bicskei állami tehetségnevelő gimnázium helyett Pápát választják a szülők, mert a kuruc tartású református paraszt az állam iránt mindig bizalmatlan. De
Pápa nemcsak kálvinista tartást adott Sándornak,
nemcsak tágra nyílt európai és kozmikus horizontot. A könyvtár könyvkincseinek varázsát, nagy elődök jelenlétének ott lebegő szellemét – Petőfi Sándor és Jókai Mór is diákjai voltak a sok száz éves kollégiumnak. A. Tóth Sándor, a híres báb- és rajzfilmrendező az a tanár, aki Sándorban meglátja a matematikához – valójában az arányokhoz és szerkezetekhez és a térben látáshoz – való érzéket, de kibontja belőle a szabad gondolkodás tehetségét és erkölcsét is. Ezek lesznek az esszéíró és költő Csoóri Sándor írásművészetének különleges jegyei, túl az erdei-mezei kóborlásokban nevelődött, látomásos képzeleten.
Az 1943/44-es tanévről hazatérő Csoóri Sándornak Zámoly újabb életre szóló iskolát tartogat. A háborúét, minden szörnyűségével. Egy évig nem térhet vissza Pápára, visszautazni már bajos volna. Zámolyt az ősszel eléri a második világháború, és a német hadsereg befészkeli magát a Vértesbe, Csákvár–Zámoly–Fehérvár térségébe, tankok és repülőgépek rajai érkeznek ide. Itt zajlik majd a második világháború egyik legádázabb tankcsatája, Fehérvár tizenegyszer cserél gazdát. Zámoly tizennyolcszor.
A falut ki kell üríteni, Csoóriék elindulnak ingóságaikkal,
ökör vonta szekéren Pátka és Lovasberény irányába, hónapokra másutt keresni menedéket. Sándor így számol be egy helyt a március végi hazaérkezésről, lerongyolódva, éhezve: „…romokat találtunk, és ide-oda imbolygó semmit. Hogy egyáltalán belekezdhessünk valamibe, előbb temetnünk kellett. Három hétig katonákat, két hétig pedig állathullákat temettünk. Lövészárkot, tankcsapdát, bunkert szinte egész esztendőben. (…) Legiszonytatóbbak a gazdátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzavarában elszenesedve, nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj.” (Összemosódó képek múlt időmből) Négyszáztíz páncélos roncsát gyűjtötték össze Zámoly környékén a háború után.
Így summázza Csoóri Sándor a maga tizennégy-tizenöt éves kori háború-élményét: „…ha tanított is valamire a háború: félni tanított, iszonykodni, nincstelenkedni.” Nemzedékek leckéje volt ez Európában, s eleven maradt bennünk annyi évtizeden át. Mára sokan elfelejtették ezt. Vajon a politikusok, a tábornokok fogják eltemetni az elárvult, elszenesedett kézfejeket a Don-medencében, a mostani, üdvösnek tartott háború után? Az öldöklés, a háborúk iszonyata aztán uralkodó témája lesz Csoóri Sándornak a barátaival, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral készített korszakos filmjeiben, a Tízezer napban, a Hószakadásban és a 80 huszárban. Másról is szólnak persze ezek a filmek, ahogy ezt minden néző pontosan felfogta a hatvanas-hetvenes években: a kommunista önkényuralom természetéről.
És ebben megint csak Zámoly ad költőnknek leckét, beavatást, küldetést. Az ötvenes évek elején,
Rákosi Mátyásék téeszesítő világfelforgatása idején Csoóri Sándor hazaszalad, mert rossz hírek érkeznek a faluból –
önkényről, erőszakról, a az élet meggyalázásáról. A fiatal költő Csoóri Sándort ekkoriban a kommunista hatalom a tehetséges népfiak felemelésének példájaként kezeli, és mint annyian mások a kiemeltek közül, rövid időre Csoóri is elkábul a lehetőségektől, amiket a nagyvárosi élet hoz neki, úgymond az új rendszer ajándékaként. A hatalom támogatását képzelve maga mögé, véget akar vetni szülőfalujában a téeszesítő aktivisták önkényének. Kísérlete kudarcot hoz neki – és kijózanodást. Felnyílik a szeme a faluban látottaktól, s mint oly sokakban, felfakadnak benne az első gondolatok, amik néhány év múlva egy egész nemzet forradalmához és szabadságharcához vezetnek 1956-ban.
De Zámoly még egy negyedik leckét is rejtett Csoóri Sándor számára.
Erre nem itt ébred rá, hanem amikor a moldvai és gyimesi csángó falvak népét ismeri meg, a Dózsa-film forgatása idején, 1968 táján: történeteiket, dalaikat, zenéjüket és táncaikat. Viseletüket és tárgyaikat. Itt válik egész további életére szóló alapélménnyé az, amit Bartók, Kodály és tanítványaik tapasztaltak meg fél évszázaddal korábban: hogy népkultúránk több ezer éves gyökerekből táplálkozik, s ennek az archaikus kultúrának lenyomata és meghatározó formái töredékeikben is bennünk élnek s hatnak, mindennapi nyelvünkben is. Mint bölcsesség és világnézet is. Ott is, Zámolyban is, ahol már ő is csak nyomait ismerte meg ennek az ősi kincsnek, gyermekkora falusi hiedelemvilágában.
Ekkor születik meg Sándorban, Kósa Ferencben és népkultúra-kutató barátaikban a táncházmozgalom ötlete,
építve a harmincas évek kezdeteire és a virágzó kóruskultúrára is. Sokezres tábor gyűlik a fiatalokból e mozgalom köré, nemcsak a népdal és néptánc újraéledésében szorgoskodva, hanem Erdélybe-járásban és a nemzeti tudat elnyomott emlékeinek felélesztésében is. Egész családokban – Sándor családjában is, fiával kezdve – már a harmadik nemzedék frissíti vérrel e mozgalom zenei vonalát. Közben azonban más is történt: bátran mondhatjuk, hogy ez az új fiatal kultúra és az egész Kárpát-medencében kivirágzó hálózata fontos hátországa lett a nyolcvanas-kilencvenes évek rendszerváltozásának, a nekilendülésekben és visszaesésekben újraszülető korszerű magyar nemzeti tudatnak és szuverenitásnak.
Zámoly nem nagy község – mégis két neves költővel ajándékozta meg a XX. századi magyar irodalmat –
Csoóri Sándor mellett a szintén a népiség szellemében alkotó, kiváló Csanádi Imrével. És Zámoly híven ápolja is emléküket. Csoóri Sándor szülőházának helyreállítása az egész magyar kultúra jeles eseménye. De amint hírlik, különösen Zámolynak nagy ünnepe – mert a zámolyiaknak és Balogh Júliának, Csoóri Sándor emlékőrző társának összefogása és igyekezete nélkül nem jöhetett volna létre háznak, udvarnak és a hiteles tárgyaknak az az együttese, amely most bennünket itt elvarázsol. Köszönjük hát meg nekik, hogy megajándékoznak bennünket az emlékezés méltó helyével. A hajlékkal, ahol felidézhetjük, felidézhetem barátomat, az élő Csoóri Sándort, aki óceáni horizontú szellemi és közösségi vállalkozásaiból mindig megtérhetett ide, a felnevelő érhez, hogy meríthessen az újjászületés üdítő kortyaiból.
Nyitókép: Csoóri Sándor. Forrás: Fortepan / adományozó: Kádas Tibor
