Na nem szorosan, csak ahogy egy hullámzó pocak engedi: elkezdtem nem enni este hat után. Mert rájöttem, kérem, hogy az a heti két futás, amit nagy kínkeservesen művelek, csodát nem fog tenni, a hasam attól erősebb – de főleg kisebb körtérfogatú – biztosan nem lesz, így aztán marad az örök és jól bevált nem-evés. (Eddig emberi gyengeségből mindig reménykedtem abban, hogy a has lemehet mástól is, de sajnos így, negyvenöt évesen, el kellett jutnom a felismeréshez: nem, a has csak attól megy le, ha az ember… nem eszik. Valahol egyszerű és… logikus.)
Egészen meglepődtem, mert a dolog nem bizonyult olyan nehéznek, mint amilyenre számítottam – ugyan mivel korábban hírhedt éjszakai evő voltam (a hűtő lámpája, melyet, megjegyzem, biztosan nem szerelnének a hűtőbe okos mérnökök, ha nem akarnák, hogy a népek éjszaka faljanak, szóval a hűtő lámpája régi jó ismerősöm, hunyorogva kacsintott, valahányszor hajnali háromkor összenéztünk), kicsit feszültnek látszottam az első időkben, nem lehetett például hozzám szólni meg ilyenek; bezárt oroszlánként jártam fel-alá a lakásban, de mivel attól éhesebb lettem, végül csak meghalásra készülő sanyarú pofával feküdtem az ágyon, és azon méláztam, mely’ lassan telik a rohadt idő, amíg végre elalhatom, és alvás közben legalább nem szenvedek, már persze az éhes disznó álmát leszámítva. Egyszóval könnyű volt a diéta, böjt, whatever, ezt a családom is bizonyíthatja, már persze csak akkor, ha nem este hat után szólalnak meg, mert olyankor… ingerültségem lehengerlő.
Ezért a sikeren felbuzdulva tovább kutattam: véletlenül hallottam egyik barátomról, aki tizenhat órás böjtöket csinál, azaz a huszonnégyből nyolc órán át vígan lakmároz, de aztán tizenhat órán keresztül csak cigi, kávé, gyomorfekély, kicsi víz és legfeljebb a kefe evése, de tényleg semmi több. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen módszer, de kipróbáltam én is, és hála a már kialakult hat után nem zabálós rutinnak, elég jól ment. Délután négykor faltam utoljára egy kisebb malacot, aztán másnap reggel nyolcig csendes gyomorkorgással elmélkedtem azon, milyen szerencsétlenül van összerakva az élete delelőjén ülő (mert állni nincs ereje) férfiember, hogy lelassul neki az anyagcseréje vagy mije, és mind hízik a hasa, ha csak akár ránéz egy szaftos akármire is.
Remekül ment, a kilók úgy ugráltak le, hogy rendesen megijedtem, szépen elfogyok itt nekem, mint elhagyott, üres szobában álló gyertyaszál (meg eszembe jutottak bizonyos színészek, akiket én mindig egyformán kedélyesen testesnek láttam, amíg meg nem tudtam, hogy halálukat egyebek mellett az oktalan diéta okozta, mellyel azt remélték, hogy az emberek nem látják őket kedélyesen testesnek), ezért néha a töröknél ettem egy-egy kondér levest, hozzá egy nyársnyi gíroszhússal (plusz mehet minden, lehetőleg duplán, keziccsókolom), így stabilizálódott a súlyom, aminek sajnos hála megint nem jött fel a ballagási öltönyöm, pedig ez volt a végső cél.
Persze, az elhangzó párbeszéd- (én és a család) és zokogásfoszlányokból (én és a kispárnám) alapján az összes elektronikus kütyüm hamar rájött, mivel foglalkozom, és milyen hirdetésekkel kell engem bombázni, így el is jutottam egy internetes portálra, amelyik azt állította, hogy segít megtervezni és tudományos módszertan szerint beállítani a tizenhat órás böjtömet, hogy ne összevissza ne egyek a saját fejem szerint, hanem szervezetten és hűvös sorokban, a tudomány legfrissebb eredményei szerint tegyem, ne tegyem ugyanezt. Fizetni is kellett érte, de első héten csak egy dollárt, gondoltam, annyit azért megér, hogy ne haljak meg olyan korán, s kelljen eltemessenek a ballagási öltönyömben, már persze csak miután elhamvasztottak, hogy beleférjek.
Ki is töltöttem egy másfél órás tesztet, olyan alapos volt, hogy beleizzadtam, és már csak egy lépésre voltam attól, hogy megtudjam, hogyan ne egyek tudományosan (és hogyan győzzem le addig meglévő gyarló, laikus és laposföld-hívő nem-evési reflexeimet), de azt az egy dollárt sehogy kifizetni nem tudtam. Próbáltam Revolutról, próbáltam a rendes kártyámról, de hellószia, semmi, a rendszer elutasított. Így hát szomorúan felhagytam a dologgal, és arra jutottam, majd csak boldogulok egyedül is, mert tényleg, mit lehet elrontani azon, hogy nem eszik az ember? Max elnézi az órát.
Csakhogy másnaptól elkezdtek ömleni a levelek ettől a nemevés-szolgáltatótól: egy bizonyos Christine fenyegetett és győzködött felváltva – nagyon aranyos a néni. Egyik nap azt mondta, hogy értsem meg, már csak tíz percig tartják fenn a számomra nagy műgonddal összeállított nem-evési programomat, és ha nem fizetek, úgy letörlik, mint a pinty, a másikban, napokkal később meg szinte könyörgött és úgy beszélt velem, mint egy hülye gyerekkel, miszerint ő igazán fel nem foghatja, hogy nem tudom megérteni, hogy már csak egy lépésre vagyok a céltól!, hát legyen eszem, fizessem ki azt a kicsi pénzt, és használjam a tanácsaikat.
Sok a baj a világban, de nekem eltökélt szándékom, hogy én bizony ezt a pénzt immár ki nem fizetem, a tanácsaikat pedig süssék meg, tőlem ez a Christine a fejére is állhat (lefogadom, hogy ha nem éppenséggel egy túlsúlyos némber, amint épp két nekem írt levél között megeszik egy vájdling hamburgert, akkor bizony deréktájban furcsán gömbölyű számítógép vagy fölötte pocakos, lomha áramkör a cemendéje). Ott egye meg a fene (persze csak hat előtt)!, rikkantom, fog ez menni nekem egyedül is.
És tényleg, nézzék csak, nincs meg a diétaprogram, este tíz óra van, és én már hat órája nem ettem semmit, és tök jól vagyok, csak éppen befejezem ezt a cikket, aztán kimegyek, szétverek mindent, felborítom a hűtőt, kicsavarom azt a helyes kis lámpácskát belőle, jó bőven meglocsolom majonézzel és megeszem az utolsó szilánkig.