És helyben is vagyunk, kérem.
Azt mondja az amerikai „drama” műfaji meghatározáson edződött magyar néplélek ősi bölcsessége, hogy a fiúk nem sírnak. Hát az elég nagy baj, mondhatom. Nem azért, amiért ebben a píszívilágban elsőre gondolnánk, hanem pusztán egészségügyi okok miatt: ha nem tisztítjuk ki egy-egy kiadós sírással a könnycsatornánkat, eldugul, mint a fene, és bizony a kidugaszolás nem éppen egy koktélos hawaii vakáció.
De kezdjem az elején.
Pár évvel ezelőtt könnyelműen és felelőtlenül arra gondoltam, hogy sétálok egyet Szentendrén, a Skanzenban. Mindig megnyugtatja feldúlt idegrendszeremet, ha látom, hogy őseink is mennyit dolgoztak, és ha belegondolok, mennyit szorongtak meg idegeskedtek is, és végül mégiscsak mind meghaltak – szóval ez a truváj valszeg nekem is menni fog, nemhiába idegeskedem annyit.
Útközben azonban megéheztem, ezért – a helyzethez és a célállomásomhoz egyáltalán nem illő módon – még a fent nevezett skanzenos város határán kívül betértem egy gyorsétterembe. Ahogy ott eszegetek meg iszogatok, egyszer csak a szemem sarkából egy idősebb fehérnépet észlelek, aki hősies és bőszen drámai mozdulatokkal takarít: leszedi a tálcákat, fertőtlenítővel fújja be, majd törölgeti a vas(króm?)csöveket, de olyan lendülettel, hogy nyomban szétnéztem, hol lehet a főnöke, mert – saját tapasztalat! – akkor kezd ilyen látványosan dolgozni az addig békésen pasziánszozó ember, amikor feltűnik a boss.
Meg is láttam egy kissé teltkarcsú menedzserhölgyet, de mielőtt szemrevételezhettem volna dús bájait, valamit furcsát éreztem. Először arra gondoltam, hogy darumadár, sejde darumadár, rámvizelta zééégbőőől, ahogy a népdal mondja, de elég hamar ráeszméltem, hogy nem: a bősz takinéni nyomott rám néhány spriccentésnyi fertőtlenítőt.
Mire minderre rájöttem, a jobb szemem olyan éktelen fájásba tört ki, hogy legszívesebben kikapartam volna a helyéből, ha lett volna nálam bár egy műanyagvilla, de ez az étterem éppen ekkor tért át duplazöld környezettudatosságra, így csak a kezemet használhattam evésre és szemkitépésre egyaránt. Ezt is tettem, miközben bőszen káromkodva üvöltöztem.
Éppen neki akartam rontani a némbernek, hogy/amiért megvakított, de ekkorra olyan szintre ért gyarló szemfájásom, hogy a maradék ballal gyorsan keresni kezdtem egy sürgősségi szemészetet. Találtam is egyet, és félszemmel elvezettem odáig – szerintem budai oldalon a mai napig emlegetik azt az autós ámokfutást, amit végeztem, lévén, hogy egy szemmel a távolságokat eléggé másképp érzékeli az ember. (Próbálják csak ki.) (Kipróbáltuk, így van – a szerk.)
A rendelőben egy igen kedves doktornő fogadott, megnyugtatott, hogy nem sérült meg a szemem („olyan nagyon”), de sajnos át kell mosnia a könnycsatornámat. Mivel addig nem is tudtam, hogy van ilyenem, könnyelműen és megnyugodva ráálltam, hogy nyugodtan, drága doktor néni, nekem szinte mindegy, hogy mit kell csinálni, csak mentse meg ezt a hitvány szemet, mert olyan, amilyen, de én speciel ragaszkodom hozzá, megy a színe is a hajamhoz (ami nincs).
…
Itt egy üres sornak kellett következnie, mert akinek mosták már át a könnycsatornáját, az tudja, milyen, akinek meg nem, az jobb, ha soha nem tudja meg. Mindenesetre ömlött a könny a szememből (és nem csupán az egészségügyi beavatkozás okán, hanem fent emlegetett „a fiúk igenis sírnak, még ha csak ritkán is” folyományaképpen), de szerencsére az arcomat alig maszatolta(m) össze, annyi volt benne a fertőtlenítőszer. A jobb orcám azóta is olyan szépen csillog, mint egy frissen vikszolt vas(króm?)cső.
Hazamentem, sűrű lefekvésbe és haldoklásba bocsátkoztam, már ahogy a nem síró férfiak szokták csinálni, ha kicsikét megfáznak, teszem azt.
De másnap visszaviharoztam a helyszínre és bősz panaszt tettem.
A molett (vagy hogy is kell mondani ebben a sírósfiú-világban), azaz teltkarcsú hölgy megígérte, hogy úgymond „kivizsgálják” az esetet, én fenyegetőztem, szóval intéztük a dolgot magyar módra. Pár nap múlva fel is hívott, hogy „a vizsgálat lezárult”, a takarítónéni ugyan nem hajlandó személyesen bocsánatot kérni, de azt üzeni, cső, bocsi, az étterem viszont úgy gondolja, hogy ha nem viszem tovább az ügyet, ők nem restek némi készpénzt fizetni cserébe.
Elment nyomban a kedvem a továbbvivéstől, meg hát a szememen az már úgysem javít, a pénz meg csábított, úgyhogy belementem az alkuba; főleg mert tudtam, hogy a másik megoldás az lenne, hogy beledarálnak a hamburgerbe, és megetetnek a Skanzenba tartó állampolgárokkal, szóval minden érv a pénz elfogadása mellett szólt.
Elmentem hát, felmarkoltam a zsét, fogadtam a tolmácsolt bocsánatkérést, okcső, én is minden jót kívántam a takinéninek, majd a parkolóban megróttam a bal szememet, hogy milyen lusta dög: nézze csak meg, még csupán reggel nyolc óra van, de a jobb szemem máris keresett százezer forintot (!), hát gyorsan kapja össze magát ő is, de csak pislogott a nyomorult, mintha nem hozzá beszélnék.
Mit mondjak: azóta sem állt teljes mértékben helyre a rend. A jobb szemem igen érzékeny, körülötte a terület még inkább, néha ok nélkül könnyezik, és időről időre erősen feszül, mintha készülne elhasadni a bőri övezet; éppen ezért mindenféle mocsokkal kell folyton kenegetnem, aminek – teljesen egyértelmű – az lesz a vége, hogy egyszer majd megint jól eldugul fentnevezett csatorna, és akkor nézhetek. Bájdövéj, ki is kéne jó alaposan mosnom könnyel, csak az a baj, hogy elég nehezen sírok. Nem tudom, mit tehetnék. (Talán ha átolvasom ezt a tárcát, sikerülni fog.)