A lelki békét többféleképpen is el lehet érni. Magam éveken keresztül igen ideges típusú ember voltam: szorongtam, dühöngtem mindenen, tényleg, olykor még a magam számára is kínos voltam.

Egyre nehezebben viselem el a legkisebb változást is az életemben. Nem tudom, ez a korral jár-e (lásd még a rigolyás öregemberekről szóló nem kevés irodalmat és szakirodalmat), vagy valami másfajta érés (éretlenség?) eredménye.

Tizenkettedikes koromban, valamikor a kilencvenes évek második harmadában részt vettem egy országos magyar tantárgyversenyen. A dolog majdnem egy hétig tartott, tanulmányi kirándulásokkal tűzdelt remek hetecske volt, jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk, de főleg ittunk. Én akkoriban rocker voltam, kellőképpen hosszú hajjal és gondoktól barázdált homlokkal

Mindenki, akit tiszteltem, fokozatosan leszállt a piedesztálról, egészen közel került hozzám, és megláttam a hibáit: közvetlen közelről. A bálványokhoz nem szabad nyúlni, mondja a mester (az is egy görény volt), mert kezünkön marad az aranyozás.

És mi lesz most velem? Mi célja maradt az életemnek? Minden megvan, hogy Ottlik Gézát idézzem. És ha minden megvan: nem maradt semmi.