Aztán valami történt, alighanem a hajhullás, és elkezdtem derűs szemmel nézni a világot. Ami leginkább feltűnt így elsőre, hogy mennyi szorongó és mérges ember van körülöttem. Mivel napjaim jelentős részét a közösségi oldalakon töltöm én is, különösen szembeszökő, mennyi csatakos dühű és izzadt frusztra gyűlik ottan össze nap mint nap, perc mint perc. Mondom, sokáig szórakoztatott a dolog, jókat mulattam, ahogy egyik-másik ilyen vagy olyan oldali ismerősöm mérgezett szónyilakkal lődözi a másik vagy egyik oldali ismerőseimet. (Ezek gyakran mind közös ismerősök voltak, persze.)

Aztán egy idő után elkezdtek untatni. Untatott, hogy az érvrendszerük mindig ugyanaz, hogy a gyűlölet mindig egyforma, és az is, hogy a mégoly szellemesnek érzett fordulatok is bűzlenek egyfelől a helyesírási hibáktól (még a legműveltebb emberfők posztjaiban is), másfelől pedig a halmozott igazságtalanságtól. Akkora lólábak lógtak ki, hogy nem lehetett tőlük rendesen végigmenni a hétköznapokon. Nekem pedig/viszont sokat kell gyalogolnom, lehetőleg tartós lelki békében így, ahogy öregszem.

Összehúzott szemmel fixíroztam hát kicsikét ezeket a népeket, aztán letiltottam őket a francba.

Szegény közösségi oldalak igyekeztek kedveskedni nekem, de a kereső- és megfigyelőrobotjaik elég bénák lehettek, vagy én vagyok (akaratlanul is) fölötte dörzsölt, mert hosszú időn keresztül nem találtunk egymásra: ők nem tudtak semmit ajánlani, ami nekem tetszett volna, én meg keresetlenül hánytam tőlük.

Aztán egyszer csak az Instagram feldobta Garfieldot – vagyis az egyik oldalt, amelyik semmi mást nem tesz, mint garfieldos képregénysorokat oszt meg naponta. Hm. Jókat kacagtam, annál is inkább, mert én addig csak magyarul olvastam ezeket – angolul egészen más zamata volt a jól ismert képsoroknak.

Rögtön utána láttam, hogy Gary Larson-oldalak is léteznek, meg Dan Piraro-karikatúrák, továbbá a magyarul Kázmér és Huba néven futó filozofikus és elképesztően mulatságos képsorok, a Calvin and Hobbes. Ezeknek minden lehetséges válfaját és oldalát bejelöltem, és azóta… nos, azóta boldog napokat élek.

Van ugyanis egy igen régi vonzódás bennem a karikatúrákhoz: éveken keresztül gyűjtöttem őket (értsd: nyomtatásban megjelent lapokból, többnyire napilapokból kivágtam és albumba ragasztottam), és van egy rettenetes, magamnak soha meg nem bocsátható bűnöm is velük kapcsolatban, amiről itt olvashatnak bővebben.

Azóta is próbálom újraépíteni a karikatúragyűjteményemet; természetesen azt már nem lehet, egyedi darabok voltak benne, örökre odalettek, de össze lehet hozni másikat. Éppen ezért aztán a tartós lelki béke óráit – melyek alatt önfeledten kattintok egyik vicces képről a másikra, és boldog embereket meghazudtoló, intellektuális borongásomat és borúlátásomat átíró módon hahotázom – a kemény munka hetei követik. Ugyanis a lementett (vagy kiprintscreenelt) képeket gondosan körbevágom, megtisztítom, mint afféle keresett, és ennek következtében talált tárgyat, majd egy külön könyvtárba helyezem őket. Aztán mikor időm és hangulatom engedi, át is keresztelem a többnyire betűk és számok kombinációjából álló fájlneveket, majd egy másik könyvtárba helyezem őket, ahol immár több ezer karikatúra vár…

Mire is?

Arra, hogy ha jön egy nagy kataklizma, akkor a laptopom utolsó teljes feltöltését követően leüljek, és végignézzem őket – egyetlenegyszer, még utoljára –, és bearanyozzák a napomat, az utolsó órákat.

Arra, hogy ha jön valami betegség, és esetleg képes leszek még kattintani, akkor végignézzem őket – egyetlenegyszer, még utoljára –, és bearanyozzák a napomat, az utolsó órákat.

Arra, hogy ha jön az öregség és a halál, előtte még hátha sikerülne végignézni őket – egyetlenegyszer, még utoljára –, és bearanyoznák a napomat, az utolsó órákat.

Afféle pozitív fák ők, akik aranykezükkel és ezüstkarjukkal intenek nekem, miközben valami igazán és tényleg vicceset mutatnak. Úgy érzem, jó lesz, és bőszen gyarapítom a gyűjteményt: hiszen minden tudni fogja, hogy addig nem szabad elmennem, amíg az összeset végig nem nézem. Kis odafigyeléssel ez akár évekig is eltarthat.