Tegnap megérkezett az interneten rendelt, és valamilyen – számomra felfoghatatlan – okból több mint két hónapon keresztül hányódó, már vételár-visszautalt(atott), majd részemről (mert nem vagyok az a kifejezetten aljadék ember) az áru átvétele után az imént esmen-visszautalt vételárú könyv, mely tartalmazza a Fawlty Towers című legendás sorozat mind a tizenkét epizódjának aprólékos műgonddal megírt forgatókönyvét, szkriptjét. 1988-ban adták ki Londonban, a szaga alapján valami dohos pincében hevert azóta is, de némi penészfoltot leszámítva tökéletes állapotú, táblakötéses, gyönyörű kötet került a birtokomba. És még drága sem volt (úgy sem, hogy tékápé kétszer baszkódtam a pénz eljuttatásával az eladónak).
Úgy érzem most, hogy az életem beteljesedett; elértem, amit ember elérhet, itt akár vége is lehetne a dalnak: mindent kipróbáltam, mindent megkaptam és megszereztem, amit valaha akartam, kicsit már unom is az egészet – jöhet a halál.

Oké, megvárom, míg az önirónia félreértéséből származó gyűlölködési, megvetési és kioktatási hajlandóságú hullámok engemverése szép lassan elcsöndesedik, és akkor kifejtem:

Az én generációm számára sokáig, nagyon sokáig nem volt minden elérhető, mint manapság – sőt: a kezdet kezdetén bizony előfordult, hogy például egyik barátom LP-ről kazettára másolta nekem a Guns N’ Roses örökbecsű albumát, pontosabban annak második lemezét, a Use Your Illusions II-t – csakhogy a So Fine című szám után a kazetta galádmód megtelt, ő viszont ezt elfelejtette elmondani nekem, amikor átadta az illegált. Én aztán rongyosra hallgattam, azt gondolván, ennyi a mű. Pár év múlva, mikor a torrentezés hajnalán letöltöttem a teljes albumot valami dubiózus oldalról (hogy a kazettahangzás után meghallgathassam és birtokolhassam a zene halálát jelentő másik formátumban: mp3-ban is), szinte sokkot kaptam, hogy a So Fine után van bizony még néhány szám rajta, például a méltán imádott Estranged, a You Could Be Mine, vagy az álternéjt liriksszel lenyomott Don’t Cry. Bevallom, azóta sem tudom elfogadni, hogy ezek szerves részei volnának a Use Your Illusionsnek, és bármennyire szeretem is őket, úgy hallgatom, mintha egy másik – korábbi vagy későbbi – albumról származó dalok lennének.
De meglett, ez is meglett.
Vagy emlékszem arra is, hogy valami félreértés folytán egyetemista koromban azt hittem, hogy édesanyámék hazaérkeztemkor meg akarnak lepni egy számítógéppel (ami a mai sztenderdek szerint értelmezhetetlen lassúsággal működött volna, de írni jó volt – vagyis lett volna), és miután fél évig készítgettem magam az élményre, majd hazaértem, és sehol nem találtam a gépet (növekvő aggodalommal kerestem mindenütt, még a ruhásszekrénybe és a konyhafiókba is benéztem, hátha oda rejtették meglepetés gyanánt – bár az effajta léhaság távol áll tőlük), óriási volt a csalódásom… aztán sok küszködés árán harmadéves koromra mégiscsak lett egy monstrum számítógépem, amely a legtöbb problémát okozta gyakori albérletváltásaim során – költözéskor.
Szép lassan meglett tehát minden.
Persze nem (egészen tegnapig): évekig jártam az antikváriumokat egy hosszú listával, amelyen olyan tételek szerepeltek, mint Csáth Géza 1989-ben kiadott Napló című munkája, Pitigrilli Kokain című regénye, a Micimackó latin verziója Lénárd Sándor fordításában, vagy Metta V. Victor A Bad Boy’s Diary című könyve, amelyet egy bizonyos Delta után Karinthy fordított magyarra Egy komisz kölök naplója címmel, és hát látni szerettem volna, angolul is ugyanilyen vicces-e. (Igen, az.) De volt rajta számtalan egyéb tétel, akkor – és néha még ma is – nehezen beszerezhető vagy teljességgel elérhetetlen, ínyencségnek számító falat, és bizony egy idő után azt a szomorúságomat és frusztrációmat, amellyel a különböző antikváriumokba betértem, miszerint „Á, úgysem lesz meg itt sem!”, fölülírta az a (mint azóta rájöttem, hamis és megalapozatlan) büszkeség, amellyel e lista tételeinek unott hangú ismertetése során zavarba hoztam a derék antikváriusokat, és olyan jártasságot, profizmust, klikkhez tartozást és magas szellemi nívót villantok, amilyen csak kitelik e szerény porhüvely intellektuális részétől.
És meglett minden.
Meglett a Csáth, mégpedig nem abban a gyalázatos kiadásban, hanem szintén táblakötésesben, meglett a Winnie ille Pu, meglett az eredeti Metta V. Victor, és ha nem lett volna meg, az interneten elérhetővé és olvashatóvá vált időközben amúgy is minden. De meglett a Mákvirág együttes 1979-es Mákvirág című albuma digitálisan, meglettek a Mr. Beanek és a Fawlty Towers eredeti dvd-n (mert ha valami örömöt okozott lopva, akkor megérdemli, hogy pénzt áldozzak rá megvásárolván), meglett néhány olyan film, amelyeket szerintem csak én láttam ebben az országban… Sőt, ha már a jelzésértékű felsorolásnál tartunk, a Facebookon követem John Densmore-t és a Ray Manzarek-emlékoldalt, így azt gondolhatom, közelebb kerülök a szent The Doors együtteshez…
És higgyék el… a sok meglevésben hirtelen azon kaptam magam, hogy az egyre fogyatkozó, egyre rövidebb listámat az évek, évtizedek óta keresett cuccokról, könyvekről, albumokról, filmekről mind jobban féltem – az elfogyástól.
Illetve nem is a listát féltem, jóval inkább magamat, annak a semmihez nem fogható örömnek az elvesztésétől, amit egy-egy hosszú évekig keresett item megszerzésekor érezni… biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést senkinek nem kell bemutatnom, aki kutakodott már reménytelenül antikváriumok polcain éveken keresztül, míg végül egy dohos pincében a szeme sarkából meglátta a keresett könyvet, és nagyot dobbant a szíve. Vagy – még ez is öröm, bár jóval kisebb – átvette a postástól a nehezen megszerzett, megrendelt és igen sokba kerülő csomagot, majd leült vele a konyhaasztalhoz (mert kicsit szédült és mindene remegett), és várt pár percet, míg kézbe merte venni és fel merészelte bontani a szent tárgyat rejtő borítékot. Aztán csak ült és ült, és boldog volt… amely állapot, valljuk be, nem természetes és nem szokásos állapota az emberiség nagy részének, ezért minden másodpercét a kelleténél is jobban becsülni kell, és akár erőszakkal is muszáj kiélvezni.
Szóval ezt az örömöt féltettem, a boldogságnak ezeket a morzsáit – egészen tegnapig.

És mi lesz most velem? Mi célja maradt az életemnek? Minden megvan, hogy Ottlik Gézát idézzem. És ha minden megvan: nem maradt semmi.

Megjegyzés: A szöveget a dramaturgia szabályai szerint kissé elemeltem az élettől: még mindig van ugyanis egy egészen rövidke listám azokról a dolgokról, amiket keresek – rajta például a Bluegrass Union együttesnek, ha jól tudom, csak kazettán megjelent Micsoda boldog békeidők! című albumával, amelyet digitális formában hajtok legalább ezer éve. Ha megvan valakinek, kérem küldje el/adja el nekem. Vagyis hát… ha netán megvan valakinek, kérem, semmiképp ne küldje el nekem. Hadd éljek még kicsit.