Nem kell nagy dolgokra gondolni természetesen: nem az univerzum változása idegesít (oké, az is!!!), vagy az, hogy teszem azt egy másik bolygóra kell költözni, hát, hogy viszem magammal a könyveimet?!, nem – egyszerűen egy új egér vagy egy új szemüveg megszokása a sírba tesz. Éppen ezért aztán rettegek attól, hogy bármilyen mindennapi használatban – és a birtokomban – lévő tárgy elromoljon, mert előre ismerem a kálvária-stációkat, amelyeket végigjárok utána.

Itt van ugyebár: az egér.

Egy jó egér a kéz alá simul, nem is vesszük észre, hogy van, nem csúszik meg, a görgője halkan görög és pontos, mint az istennyila, és az egész nem nyikorog sehol. Természetesen: elromlott az egerem – felfelé görgette a sorokat, lefelé viszont nem, és hát én már csak úgy szocializálódtam, hogy lefelé görgetve olvassuk a szöveget, amint előre – alára – haladunk benne. Vettem egy nagy levegőt, és elmentem a boltba. Jut eszembe, az is fontos, hogy azért drága se legyen… végül is csak egy tárgy.

Kiválasztottam tehát egy szép olcsót, hazavittem, próbálgattam, de a görgőre kifejteni szükséges ujjerőt a kelleténél és az ideálisnál két percenttel többnek találtam, és ettől azonmód és ott helyben agyvérzésközeli állapotba kerültem. Mondtam magamnak, hogy csak meg kell szokni, de az volt a baj, hogy a megszokás második percében összeroppant kezemben az engedetlen egér, és vele együtt az ideg(es)rendszerem.

Visszamentem hát a boltba, és úgy döntöttem, minden kiállított darabot végigpróbálgatok.

Ember annyit nem állt az egérsor előtt, mint én. A boltosok előbb kissé gyanakodva figyeltek, hogy tán csak nem egeret akarok lopni, aztán kezdtek megijedni, eszelős tekintetemet látva, hiszen ki tudja, a táskámban is mi van… Csak akkor nyugodtak meg, mikor megkértem őket, halkítsák le a zenét, hogy a görgőhangot a maga zavartalanná szükségesített körülményei között meg tudjam hallgatni: látták, hogy nem vagyok komplett, felszabadultan kacarásztak tovább, minek hála a görgéshangot nem tudtam csekkolni, és hiába volt érzetre egészen jó immár az ujjamnak az egérovics, bizony ez is összeroppant otthon igen hamar, hangosan kerregvén görgetés közepett’.

Nem részletezem, mennyibe került végül az egér (nem sokba – ám mindent egybeszámolva mégiscsak sokba), de nemsokára tönkrement a szemüvegem.

Azért ez már szintlépés.

Amikor egy szemüvegkeretet kell megszokni – úgy, hogy előtte keret nélküli, azelőtt félkeretes szemüvege volt az embernek –, aminek még a dioptriáját is babrálják hozzá nem értő kezek, nos, az maga a P-o-k-o-l. Hogy én hányszor mentem vissza, hányszor állíttattam és mérettem újra és cseréltettem mindent – azért, hogy néhány hónap múlva („Próbálja megszokni!”) kiderüljön, mégis a régi dioptriám kell –, azt csak a Jóisten meg a végtelen türelmű, de végül idegösszeomlással kórházba kerülő szemüvegszalonos kisasszony tudja, ha azóta ki nem elektrosokkolták belőle; de az biztos, hogy ha meglát mondjuk a tévében, azonmód visszaesik és immár soha többé nem gyógyul meg. (Extra költség, de úriemberek vagyunk: vittem neki virágot.)

Persze közben magam is szenvedtem, elmondhatatlanul szenvedtem!

Mert amikor oldalra néztem, elmosódottan és torzan láttam a világot, plusz az átkozott keret mindig ott volt, egész konkrétan a szememben benne, és mindegyre ki akartam venni. Mivel a lencse is új volt és karcmentes, minden kis maszat felnagyulva és őrjítő részletességgel és bosszantólagosan látszott rajta, a törléstől viszont az egész lencsére kiterjedt és szétkenődött, vizes háttal és hőhullámokkal meg düh- és kétségbeesési rohamokkal tarkítva téptem le a szemüveget, és már azon voltam, hogy egy kiskanállal eltávolítom mindkét szememet, hogy megszűnjön végre a probléma. A család ijedt arccal rejtegette előlem a kiskanalakat; hónapokig evőkanállal cukroztam hát a kávét, ún. járulékos súlygyarapodás, egyáltalán nem veszteség.

Aztán megszoktam a sokadik garnitúra lencse-és-keretet, mert egyszerűen belefáradtam az egész nyomorúságba, most is ez a szemüveg van rajtam, és csodálkozva gondolok vissza, ugyan mi zavart benne, mert lám, most aztán egyáltalán nem zavar, nem is értem, mi volt a baj velem… alighanem bemegyek hazafelé a szalonba, és megkérdezem a kedves kisasszonyt legott, csak arra kell vigyáznom, hogy egy papírzacskót húzzak a fejemre, amíg egészen megközelítem, nehogy elmeneküljön.

És akkor most… eladtuk a kocsinkat.

Nem volt jó autó (persze ezt a vevőnek szemérmesen nem vallottam be, sőt inkább az ellenkezőjét igyekeztem sugallni, nem vak ez, kérem, csak bátor!), de megszoktuk. És vettünk egy másikat. Ez sokkal jobb (egyelőre legalábbis, az ilyen használt cuccoknál azonban sosem lehet tudni, de megnyugtatott a tény, hogy az eladó megesküdött, hogy nem vak ez, kérem, csak bátor!), de az a baj, hogy nagggyon másképp brummog benne a dízelmotor, máshol van minden, vagyis ugyanott, de más a fogása, textúrája, meg egyáltalán, egyik hőhullámom a másikomat éri, amikor elindulok vele valahova. Itt azért óvatos vagyok, mégiscsak egy autó, nem lehet összeroppantani meg összevissza törni, de bevallom, nagyon fogy a türelmem, és ha nem szokom meg elég hamar, még akármi is lehet belőle. Van egy kanna benzin nálam, meg két öngyújtó. (Azért kettő, mert az első túl hangos csiholáskor, és idegesít. Még új.)