„Soha ne ugorgyd át, hanemha mindég alapossan és lelki-ösméretesen olvasd el s iparkoggy meg érteni a’ te számodra koholt vice-czímeket s a hézzájok tartó appendicitiseket!” 
Lao-tsze: Aszút és a Szerény Könnye. Baccsányi Jónatán fordítása. Eggyedikső Kiadás, Kassa, 1786-dik esztendej. 

„Na, akkor fussunk neki még egyszer!”
Nagy Koppány Zsolt (egy jó hangulatú disznóvágáson)  

 

Én nem tudom, mi lett ezekkel. 
Ezzel a sok savanyú káposztával. 
Igen, az emberekkel, a népekkel, felebarátaimmal. (Felezte a fene, gondolta a költő.) 
Azt tapasztalom ugyanis, hogy odalett a kedvesség. Persze, nem most történik meg ez először, volt már jó néhány kedvetlen kor – de az (csak) kor volt, itt viszont emberekről szólnék. 
De kezdjük az elején: én igen zaklatott lelki- és mentális életet élek, így születtem, már nem is akarok megváltozni. Éppen ezért szeretem, ha kívül rend van. Béke. Csöndes szó, mosolygás és kedvesség. (Azért van ez így, mert mint tudjuk, ügyeskedhetünk: „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”.) 
Éppen ezért aztán hajlandó vagyok áldozatokat is hozni: pontosabban ez már nem áldozat, hiszen nem kell erőfeszítést tennem a mívelése érdekében – egyszerűen természetemmé vált, afféle védőpáncéllá, hogy… kedves vagyok mindenkivel. Fel sem kell különösebben szívnom magam, hogy udvarias és halk szavú maradjak, kedves mosollyal fűszerezve mindezt, még akkor is, ha beszélgetőpartneremet legszívesebben egy rövid nyelű balta sűrű csapkodásával belezném és csontoznám ki azonmód. 
Ráadásul nem is ez a csemer, ütnivaló kedvesség, amit sugárzok, amiből fröcsög a modor, a kisztihandolás meg a „csókolom a kiskacsóját”-ozás. Jó, szívesen köszönök kezét csókolommal magam is, különösen fiatal lányoknak, hogy zavarba hozzam őket, mert cukin tudnak pirulni, de semmi idétlen meghajlás, cuppogtatás, öregségszagú gügyögés nem kíséri; sőt kiteszem a posztmodern hunyorító idézőjeleket, hogy kellőképpen eltávolodjunk a témától és egyszersmind reflektáljunk rá, így viszonylagosítva el őtet a végtelenségig, s az élményből újabb csiklandós érzeményeket facsarjunk ki… de ugyan mutassanak nekem bárkit, aki nem pontosan így tesz! 
Nos, mikor az ember így jár-kel a világban, s igyekszik feszes és érzékeny talpbőrével minél több csillámlóan éles üvegtörmeléket kikerülni, és csak suhanni, suhanni, mint egy echte beépített szépség, hát akkor… ha nem is vár viszonzást, de reménykedik abban, hogy mosolya viszontmosolyra talál, legalábbis némely esetben. Mondjuk, ha belép valahová, udvariasan köszön, vásárol, és rámosolyog az eladóra, tisztviselőre, a másik oldalon állóra. Esetleg kedvesen szól is néhány szót, small talk, persze, de neki jólesne, ha valaki így szólna hozzá, és a köszönés mellett megkérdezné, hogy van. 
Még egyszer hangsúlyozom, hogy árnyalatnyi dolgokról van szó, semmi harsogó csokornyakkendős és színpadias modortóniságról, semmi mögöttes tartalmakat sejtő és sejtető mellfixírozásról, célozgatásról, „magácskát én bizony rendez-vous-ra hívom”-ról. (Ja, és talán túl sokat beszéltünk nőkről – a férfiakkal is igyekszem kedves lenni, persze csakis a félreérthetőséget messze elkerülő külső területek kimaxolásával.)
Szóval nem vár semmilyen viszonzást az ember, mert nem azért csinálja: nem vár tíz dekával több felvágottat, valamivel több hagymát a gyrosára, egy kevésbé gyűrött könyvet az internetes rendelés cégszékhelyen történő – spórolós – átvételekor. Egy szemvillanást vár talán, egy szemvillanási és/vagy egy szemvillanásnyi ellágyulást, hogy lám, mégsem veszett ki minden jóság az emberekből az idestova egy éve dühöngő és mindent átalakító, lebutító, ösztönökre-egyszerűsítő járvány miatt. 
De nem, nem és nem! 

Lárvaarcok néznek vissza rám, a kiszolgálás kelletlen, egy-egy maszkkal nehezített mosolyom úgy pattan le róluk, mint golyó a törhetetlen üvegről, sehol nem nyílik egy elonmusk-produkciónyi ablakrepedés. Mintha nem is lennének jelen, arcukra, vagyis arra, ami látszik belőle (de ugye a profi szemből olvas, meg persze profilból is) még csak nem is undort ír ki a kétbites lélek, hanem egykedvűséget, ami mindennek a vége. Szépek, fiatalok, előttük az élet, és még a pogácsabolt üzletvezetői is lehetnek majd egyszer… és mégsem. Egy csillanás, egy kedves viszonzás, egy semmit nem ígérő, egyszerűen csak szép gesztusa nincs az embereknek. 
Pedig azt halljuk lassan egy éve, hogy ez a járvány megtisztulást hoz, akinek sikerült megmaradni a munkájában, megbecsüli magát, sokkal ügyfélközpontúbb évek jönnek (persze kérdés, maradtak-e még ügyfelek; mert a maguk során ők is inkább egykedvű arccal szolgáltatnak – csak éppen máshol)… hát, kezitcsókolom, nem úgy tűnik. 
Túl pragmatikus lett minden, ezáltal egyszerű, dísztelen, szükségképpen elsavanyodó: fanyar. Sőt: semmilyen. Egykedvű. Inkább még egynyi kedvű sem. 
Következtetés persze nincs, hogyan is lehetne. De nem jó ez így. 
Én meg csak állok a vártán, mint valami modoros, idejétmúlt, ostoba vén gavallér, és nincs kire kedvesen rámosolyognom.