– igazából nem tudtam, hogy mi a bajom a világgal, de tetszett Woodstock, meg főleg a zenéje, ugyanakkor a Guns N’ Rosest és az AC/DC-t is szerettem, szóval valami olyan furcsa egyveleg volt ez, amit nem lehet leírni egyetlen rocktörténeti korszakolással sem. Mindenesetre mélyen megvetettem az összes kis technós nyikhajt, és akinek még fülbevalója is volt, azzal tékápé szóba állni sem voltam hajlandó. (Mondom, zavaros idők voltak.)

Hát amint ott kirándulgatunk, és már a századik díszesen faragott székelykaput szemrevételezzük ájult unalommal, egyszer csak mellém keveredik egy nálam alig két évvel ifjabb palánta, akit amúgy ismertem távolról, de mivel fülbevalója is volt (szigorúan a bal fülében), nem vesztegettem rá a szót. Mégis elkezdtünk beszélgetni, és én meglepődve konstatáltam, milyen okos, és micsoda pompás humora van. Esténként bulik is voltak, ahol aztán elhűlve láttam, hogy ez az újdonsült barátom mily nevetséges és szánalmas hévvel meg elköteleződéssel ugrál a Scooter – értik, a Scooter! – számaira, miközben minden komoly és rendes ember Motörheadre óhajtott kulturáltan társastáncolni akkoriban.

Néhány nappal később, mikor valami unalmas utazáson már mindenkit kiröhögtünk és pompás szellemi fölényünk boldog tudatában halálra gúnyoltunk, hangot adtam értetlenkedésemnek afölött, hogy egy ilyen okos ember mit szerethet a Scooteren, mikor né, Jim Morrison például milyen korszakos zseni volt, kár, hogy meghalt. Ez a barátom – miközben megigazította zselés haját, hogy a szembejövő korosztályabeli lányok megcsodálják – kifejtette, mélységes lenézést villantva, hogy a mi generációnk (értik… a taknyos… generációkról hadovált, miközben alig két évvel volt fiatalabb nálam) már elég idejétmúlt ezekkel a hatvanas évekbeli zenékkel, és a jövő a Scooter. Meg hogy, mondta, ez nekünk olyan, mint nektek volt (volt!) Hobo. Meg hogy nekik pont olyan érzés a How much is the fish című számot hallgatni (ami azon kívül, hogy azzal henceg, micsoda menő zenekar a Scooter, megkérdezi, hogy apropó, mennyibe kerül a hal – tudom, tudooom, hogy a kokain, kérem, nem vagyok én hülyegyerek, no de mégis!), mint nekünk az Üvöltés. Porosnak és ásatagnak éreztem magam.

Látni kellett volna azt a fejem fölött messze elnéző hülyegyerekarcot, amit ez a barátom alkalmazott, miközben éppen kivénhedt dinoszaurusznak nevezte az övével tékápé azonos generációmat (én 78-as, ő 80-as születésű), és érezni kellett volna azt a sajgó megszégyenülést, amit én éreztem, mikor – rólam ne mondja senki, hogy nem teszek meg mindent a trendiségért! – megpróbáltam én is átéléssel ugrálni a Scooter soron következő számára (amiért a Doorsosok végleg kivetettek maguk közül).

 

Mindezzel csak két dolgot akarok mondani: az egyik az, hogy nekem a levénszivarozás (ami immár elég aktuális) egyáltalán nem új jelenség, ezzel a problémával már egészen korán szembesültem: tékápé abban az életkorban, amikor még nekem kellett volna megmosolyognom az édesapámék generációját. Szóval nem ver annyira oda, mint az öregedésüket elfogadni képtelen kortársaim nagyrészét, akik így a negyvenes éveik közepe, vége felé kell, hogy szembesüljenek azzal, hogy már nem fiatalok, és ennek folytán aztán súlyos önértékelési válságokon átmenjenek. Van vénségi rutinom, úgyszólván.

De a másik tanulság – amely szervesen következik a fentiből, persze – még sokkal elgondolkodtatóbb.

Az azóta eltűnt fülbevalós kiscsávó közben minden bizonnyal szintén felnőtt lett, sőt érett negyvenes. Vajon neki, a nagy progresszívnek, aki oly magabiztosan szólta le az én generációmat, milyen érzés lehet látni azt, hogy már a Scooter is ciki, lásd még szekunder szégyenérzet. (Tessék, itt a How much is the fish-poén, eredeti – vagy éppen itt átvitt? – értelemben: https://keptelenseg.hu/keptelenseg/scooter-duborog-az-ev-eddigi-legjobb-reklamjaban-96551) Milyen lehet neki szembesülni az időnek azzal a fránya és kérlelhetetlen tulajdonságával, hogy… telik?

Mert amikor engem anno helyretett, az a magabizt látszott az arcán, hogy vele, velük, az ő Scooterre ugráló, amúgy tényleg fiatalos generációjával véget ér az idő. Megáll. Kikristályosodik. És ott maradnak ők, örökre egy csillogó táncparketten ugrálva a Hyper Hyper című számra. (Vajon pocakot eresztett-e? Vajon néha felteszi-e még a kazettás magnóhoz csatolt fülhallgatóját, és meghallgatja-e a Scootert? Vagy azóta már megvan neki mp3-ban? És vajon születtek-e gyerekei? És azok a gyerekek vajon szégyenkeznek-e, mikor az iskolába menet apu már messziről leengedi az ablakot, hadd dübörögjön a Scooter, és az ideges, munkába siető, immár dauerolt hajú milfek édes, nosztalgikus kívánástól nehezedjenek el – a hájaik mellett? Vajon megvan-e még a fülbevalója? És zselézi-e a haját? Egyáltalán: van-e még haja? Mennyi kérdés, ugye.)

Bevallom, valami elképesztően jóleső elégtételt érzek ilyenkor, és hosszan, kéjelegve gondolok arra, hogy ő anno túlságosan előrefutott, túl sokat képzelt, túl sokat tett fel a játékban: olyan sokat és olyan messzire, hogy onnan már nem lehet méltósággal kijönni, kihátrálni, méltósággal veszíteni… És olyan jóérzéssel röhögök, hogy csuda. Hiába, legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység.

Lesz-e retródivatja a Scooternek? Mert a hatvanas évek zenéjének lett. De ha lesz is: az akkor is retródivat lesz. 

Ugyanakkor hálás vagyok neki: hálás vagyok, amiért én ezeken az érzeményeken és rossz érzéseken már a kilencvenes években, tinédzserfejjel átmentem, abszolváltam, kész. Így egyfelől nem volt új és rossz mostanában szembesülni velük, másfelől elég jól tudom kezelni. Mintha kívül kerültem volna az időn. És néha mostanában már én is meghallgatom a Scootert – még mindig hüledezek, mit lehet ezen szeretni, de valamilyen körmönfont módon mégiscsak ez is a fiatalságom része, amire jó emlékezni. Méltóság, hölgyeim és uraim, méltóság. És akkor talán nem válunk (annyira) nevetségessé a mai fiatalok előtt – akik éppen most hiszik azt, hogy velük megáll az idő és minden egyéb is, és így marad minden örökre kimerevedve.