Igen, tudom, mit gondolnak most arról, hogy hova menjek a gondjaimmal – de hadd járjam körbe a témát egy kicsikét: kérem, én gyakorló hipochonder vagyok, nem minden alap nélkül, ugyanis van néhány tucat vesekövem – már név szerint ismerem őket, annyira figyelek rájuk –, akik nagyon nem szeretik, ha hordozóporhüvelyük – én – megfázik. Illetve nem is annyira nem szeretik, hanem nekik aztán mindegy: múltkor is ültem tíz percet a hideg kövön, irodalomról beszélgetve, mire Géza aznap éjjel rögtön mocorogni kezdett, és Ildikóval úgy gondolták, szétnéznek kicsit a külvilágban. Olyan görcseim voltak/lettek, hogy soha többé irodalomról nem beszélgetek kövön ülve, mint valami görög, az eccer fix.

Szóval vigyázni kell e kőhordó tetemre – rám –, hogy meg ne fázzon a szentem.

Igen ám, csakhogy az élet nem olyan, hogy ezt a főszabályt be lehessen tartani – legalábbis főszabály szerint.

Mert rendre be kell menni olyan helyekre, ahol valami iszonyatos aberráció miatt tizenhat (de nem rendes, hanem mínusz!) fokon dübörög a klíma, és többnyire a negyven fokos utcaképi falvédőről kell leszállni, és befáradni mondott ingatlanba, többnyire úgynevezett „vizes” ingben (lásd még Kányádi Sándor „megvizült hátamon az ing” verssora), amely aztán a klimatikus viszonylatok drasztikus megváltozása miatt körülbelül három úgynevezett „másodperc” után átalakul jegesített pléhvé, és úgy (nem) véd minket a külsérelmi világnyomoktól.

Hogy jutott ide az emberiség, töprengek olykor hangosan. Mert nem volt mindig ilyen. Gyermekkoromban például nem volt klímája senkinek, sőt a rendszerváltás hajnalán egész Udvarhely elment megnézni Laciéknál a nagyszoba közepén álló (rögtön a Bahama-szigetek egyik delikát részletét ábrázoló, az egész falat beborító tapéta felé fordított) álló ventilátort. (Meg is fázott mindenki rendesen.) Aztán mégis megvótunk, ugye.

Közben történt tehát valami, mint egy Heller-regénycímben, mert amikor munkáséveim hajnalán elkezdtem különböző cégeknél angolt tanítani, minden különböző cégnél volt mínusz harminc fokra kalibrált klíma, lehetőleg reggel óta működtetve. Különböző malactestű cégvezetők zsírjukat hűtötték, kockásították, merevítették vele.

Én meg, ugyebár, az angoltanuláshoz szükséges cuccokkal az ötvenkilós kommandós hátizsákomban megérkeztem, miután fél órát főttem valamelyik ótvar buszon, beléptem a szent és szépséges embergyárba, és másnap kész is volt a tüdőgyulladás, vesegörcs, begyulladt és könnyező és csipásodó szem, ami különösen kellemetlen, mikor az ember belőle él – tudniillik a szeméből, nem a csipából –, és akkor elromlik neki.

Én nem hibáztatom ezt a sok kövér disznót az annóbeli cégeknél: ők, ugye, még a reggeli verőn mentek be dolgozni, viszonylagos hűvösben, és finoman alkalmazkodtak a benn duruzsoló mínusz negyven fokhoz, így aztán eszükbe sem jutott, hogy eszükbe jusson, ezzel esetleg mást tüdőgyulladás közeli állapotba sodornak.

Gyűlöltem őket is, a tanítást is, a klímát is, a gyapjúszvettert is, amit gyorsan magamra vettem, így alatta főttem-hűltem egyszerre, megvalósítva egyfajta negatív jin-jangot. Ezeket a kiváló minőségű főzőszvettereket aztán rendre magamon felejtettem, általános derültséget okozva a buszon immár ötven fokban aszalódó úri közönségben, akik kedéllyel nézték, vajh’ hol hagytam a szatyraimat minden ingóságommal.

Közben aztán öreg lettem és kényelmes, és immár nekem is kell a klíma, de sajnos, tekintettel a fentiekre, ezt másképp oldom meg, mint az emberiség többi része: mivel a klíma alatt vagy a klímával egy szobában tartózkodni egyszerűen képtelen vagyok (anélkül, hogy a fenti nyavalyák ki ne törnének rajtam azonmód), a következőt csinálom: bekapcsolom a klímát, kimegyek a melegbe, ahol elizzadgatok, majd mikor úgy gondoltam, eléggé lehűlt odabenn a levegő, gyorsan bemegyek, kikapcsolom, és hosszan/röviden élvezek. Közben a kinti helyiséget hűtöm le a fenti technikával, és így soha nem kell direkt a kicsapó jeges lehelet alatt állnom… még akkor is/sem, ha – és ez most jut eszembe, írás közben – tulajdonképpen félig-meddig azt csinálom magammal, mint amit annak idején a disznófejű nagyurak velem.

Lehet, hogy közben én is az lettem? Fel is szívom magam, és kimegyek a napra pár órát, hadd szokjam szépen, és jöjjön vissza a gyermekkorom, amikor – érdekes… – tudtunk élni, ha meleg volt, sőt még dolgozni is tudtunk. (Ezt a szöveget egy hideg vizes zacskóval a fejemen a teraszon írtam, harmincnyolc fokban. Minden esetleges hibáját ennek a számlájára tessenek írni, csókolom.)