Rövidlátó szememben az öregedés egyik legcsalhatatlanabb jele az a tipikus fejmozdulat volt, amikor a(z) – többnyire férfi- – ember kézbe veszi az apró betűs szöveget is tartalmazó dobozt, újságot, feliratot, használati utasítást, receptet, aztán hunyorít meg összpontosít.

Itt van ez a nyár, kérem szépen, sőt: kérem alássan. Meleg van, mint a pokolban, globálisan is felmelegedünk, de lokálisan is, hogy a fene enné meg. És ilyenkor az embernek vágya támad rövidnadrágot venni. Nekem egészen pontosan már késő télen kedvem támad rá, de erről később.

Az ember először még kicsit büszke is rá. Már persze csak mikor nem nyilall az agyáig lépés közben – tehát főleg fekve jön (elő) a büszkeség, mely fekvést avatatlan szemlélő könnyen lustálkodásnak, esetenként mocskos döglésnek nézhet, nem tudvást tudván, hogy az bizony terápia része.

Itt a jó idő, kiszabadul az emberek szaga. Hányinger. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi, mondotta valami lökött bölcs, a saját hónalját szaglászva. Hát, keziccsókolom, tőlem meg minden idegen, ami emberi.

Háború idején a közösségi médiát lapozgatni még gyomorforgatóbb, mint amúgy. Nemcsak a sok félinformáció alapján kinyilatkoztatott és lelkes (igen, főleg ez a rendkívül zavaró: a lelkesség) okosság miatt, nemcsak a megváltoztatott profilképek Gonoszra lesújtó és őt azonmód megsemmisítő bunkóként való használata (igen, ez irónia).

Dél körül berekedtem. Végignéztem magamon, és mivel mindkét lábam megvolt, és továbbra is viszonylag fehérnek látszottam, rájöttem, hogy csakis omikronos lehetek, ott ugyanis ez a főtünet.

Ezt a szöveget január harmadikán írom, első munkanap, még csak épp elkezdődött az év. Rendkívül rossz a kedvem. Nem jól aludtam, rémálmaim voltak, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az esetemben potenciálisan bekövetkező rákos megbetegedések kezelése micsoda embertelen kínokkal jár majd.

Amióta az eszemet tudom, nagyon-nagyon fontos emberekkel vagyok körülvéve. Bezony. Olyan fontosak ők, hogy szinte fel sem tudják mérni önnön fontosságukat: tulajdonképpen egész nap egy oltár előtt ülnek, mely oltáron önnön fontosságuk gyertyája égdegél, és azt bámulják erős szeretettel.

Valamikor régen írtam egy tárcát, amiben a témával elvágólag azt fejtegettem, hogy annyira zavar minden, ami nem működik tökéletesen, hogy azon vagyok épp – mondám ott nagybőcsen –, hogy a műszerfal miatt, amiben évek óta zörög valami, felgyújtom a kocsimat, a vérbe bele.

Megegyeztünk nemrég, hogy ha van nehéz dolog a világon, akkor a történetmesélés az. Mármint a jó történetmesélés. A belépő szint ugye a vicc és a vicc mesélése, de a legtöbb ember már itt elvérzik.

Valaki nyitva hagyta számítógépét a minap a környezetemben, és akaratlanul is rápillantottam a képernyőre, hadd lám, úgymond, miféle ismerősei vannak egyeseknek, másoknak.

Egy rendkívül… égető problémáról szeretnék írni. Úgy éget, hogy már valósággal fagyaszt, jegel: és ez nem más, mint a klíma. Nem a változása, hanem ő maga. Ami a falon van, kültéri egységgel, vagy ravaszabb épületekben egyebütt.