A minap, miután már harmadszor fordultam a nappali és a háló között az éjszakára szükséges tárgyakat behordandó, szigorútanítónéni-arcot öltöttem, és mindent megvizsgáltam: tényleg szükségem van-e rájuk.
A válasz: igen.
Először is ott van a laptopom. Ez azért kell, hogy miután kis feleségemmel elvégeztük az esti tornagyakorlatainkat, de a pille álom még esetleg nem száll a szememre, csöndben tudjak valami jó kis szeriált nézni. A csöndön lévén a hangsúly, ehhez szükség van egy fülhallgatóra is. Ami ugye egy külön tárgy, általában kinn felejtem, és mikor jó kényelmesen elhelyezkedek az ágyban, és kattintanék, csak akkor veszem észre, hogy kinn maradt. A laptop tartásához szükségem van egy laptoptartóra is, nyilvánvalóan, amelyet az ölembe helyezek, nehogy túlságosan égessen a gép hűtőrendszere altestileg. Aztán van az egér, mert én öreg szatyor vagyok, és utálom a touchpadet, de az egér folyton leesik, elmászik, keresem.
Mikor elfogy a sorozat, mert elég gyakran elfogy biza, vagy csak ráunok valamire (legutóbb a Dextert kezdtem el nézni, de alig bírtam kivárni az első évad végét, aztán hagytam is a fenébe ugyanazzal a lendülettel, nem rossz, de kiszámítható, hiába na, aki ilyen okos, azt nehezen lepi meg hálivud), kell néhány könyv. Egyszerre (pontosítok: egyidőben, azaz egyazon, viszonylag hosszabb időszakban, tehát egyidőszakban) többet olvasok, mert ritkán fordul elő, hogy annyira jó könyv kerüljön elém, hogy egymaga lekössön (az a kurva vásott agy az oka mindennek, hogy semmi nem tud elég jó lenni! Na majd ha elsorvad…!).
Könyvet mindig ceruzával olvasok, mert előszeretettel mocskolok bele, javítom ki a szamárságokat, jegyzetelek, irkálok. Csakhogy olvasás közben mindig elkeverem a ceruzát, és nehéz úgy megtalálni, hogy ne ébresszem fel a családot, ezért aztán többet is tartok az éjjeliszekrényen. (Nyilván, mikor kell, egy sincs, de ez másik téma, megírták sokan, többnyire zoknival.)
Aztán a szemüvegem. Sokáig esténként leraktam kinn, a hálóba be se vittem, de mostanában fárad a szemem nélküle, jól van az ott. Kár, hogy kényes jószág, ezért mindig gondoskodnom kell arról, hogy kartávolságon kívül tegyem le elalvás előtt, hogy ha álmomban verekedni és csapkodni kezdek, ami gyakran előfordul, mikor például azt álmodom, hogy ha háború esetén menekülni kell, hogyan viszem magammal ezt a sok kacatot, szóval ha álmomban csapkodni kezdek, ne érjem el.
Van továbbá egy ajakír, mert estére mindig kicserepesedik a szám, meg mindenféle mentolos kenőcsök, amivel a megroskadt ízületeket, izmokat, egyebeket kenegetem, hogy reggel valahogy ki tudjak mászni az ágyból. Ez is temérdek helyet foglal szegény éjjeliszekrényemen.
Jelen van aztán: víz. Rendszerint négy-öt palack, mert reggel elfelejtem kivinni, amit nem ittam meg, de este beviszek egy újat – a régi palackok örömmel bugyognak új kollégájukat látván. A víz súlyos, tudja ezt mindenki, aki hordott vödörrel vizet mondjuk disznóvágáskor, és a helyet is foglalja, de jobb, ha öt liter van belőle, mint ha egy sem volna, mert akkor fel kell kelni éjjel, az ágy alatt lakó szörny elkapja az ember lábát, s kész is a baj.
De ha nem kapja el, akkor ki kell slattyogni a konyhába, ami miatt egy zokni is készenlétben áll (fekszik) az éjjeliszekrényen, mely utóbbi mindjárt feladja. Mindegy, a veseköves ember soha nem lehet elég óvatos, tudja ezt mindenki, aki kaparta már föld alá magát görcs közben, az eget káromolva/sírva/imádkozva.
Könyök- és térdrögzítő, mert a fiatalság oktalan sportmulatságai nem múltak el nyomtalanul, bármikor kellhetnek. Két párna, ami csak az olvasáshoz szükséges, alváshoz nem, ilyenkor, ti. alvás előtt ők is az éjjeliszekrényre kerülnek; persze figyelni kell, hogy a szemüvegnek ne essen baja.
Szemcsepp. Már egy fejezet/epizód szárítja újabban a szemet.
Még egy ajakápoló, ha az első kifogyna, begurulna az ágy alá, ahol tudjukmi várja.
Ólombot, ha éjjel valaki ránk támadna, amilyen világ van, kérem, ez a minimum.
Pizsama – ha fáznék.
Trikó – arra az esetre, ha a pizsama túl meleg.
Üres hely minden göncnek, ha az ideihez hasonló nyár pucéron alvásra kényszerít.
Laptoptöltő – ha elhúzódna a filmes mulatozás. Altató és ébresztő gyógyszerek, kinek mit intézett a genetikája, ugye, nekem szerencsére mindkettőre szükségem van, egy élő dialektikának érzem magam, keziccsókolom.
Meg még egy marék biszbasz, amit most hirtelen fel sem tudnék sorolni, csak valamikor ’86-ban ottmaradtak, és valami növekvő babonával azóta nem is nyúltam hozzájuk. Komolyan mondom, ha éjjeliszekrény lennék, kérvényezném a leszázalékolásomat.
A legnagyobb félelmemről már szóltam – de álmodni is szoktam vele. Hogy ha, mondjuk, erre jön a háború és a front, és nekem menekülni kell, mi lesz ezzel a sok marhasággal. Persze, itt hagyok mindent, és szaladunk, csak hát néha belegondolok, hogy ajakápoló nélkül két nap alatt véresre rágnám a számat, és mi lenne velem. Azt tehát vinni kéne. Vizet szintén. Laptopomon van minden, plusz könyvek, nyilván. Krémek, kenőcsök. A párnák maradnak, bár hiányoznának. Biszbaszokat reflexből odatenném, ha ’86 óta ott vannak, nehogy már most hagyjam itthon. (Bár nem tudom, micsodák és mire kellenek.) Ez máris fél hátizsáknyi cucc. Plusz a gyerekeké és a nejemé, akik szintén tőlem tanulták az éjjeliszekrény megpakolásának módszereit. (Bár a nejemnek saját technikája van.) Szerintem az első ellenőrzőpontig sem jutunk el ennyi cuccal.
És az a legszörnyűbb, hogy mindez eszembe juthat, eszembe kell hogy jusson. Azt gondoltam, a magam mellé rakott/hordott tárgyak végtelen szomorúságában, de legalább egyhelyben öregedhetek meg, miközben hosszú ősz szakállamat lengeti az éjszakai szellő, de nem. A családot meg az ajakírt viszem, ha menni kell, és megyek. Rémes lesz. Lehet tehát, hogy mégis maradok. Mint a régi öregek, amikor jött a front: most már kezdem megérteni őket.
